Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

Az iszlám esetében a kialakuló új kultúra, s ezen belül az irodalom túlnyomó részét nem arabok hozták létre (irániak, szírek, törökök, stb.). Itt néhány évszázadig (nagyjából a VTII-X. századok között) a résztvevőktől fölvállalt arab nyelv és az iszlám bizonyos egységet teremtett, ám a X. század után először a klasszikus újperzsa, majd a XI. századtól kezdődően a török nyelvű irodalmak önálló fejlődése is elindul, amelyeket mindazonáltal még mindig szoros kötelékkel fog össze az iszlám, ami döntően meghatározza a kialakuló formák jelentős részét, a hangvételt és a mondandót, vagyis a későbbi századokban létrejött művek éppúgy tartoznak az iszlám közös kultúrájába, mint a legújabb kori nemzeti törekvések által utólag tételezett nemzeti irodalmakba.

Az irodalomnak ez a pre-nemzeti formája, amely nem is műfajközömbös, de amelyben magától értetődően vegyülnek össze a különböző (vallási, filozófiai, tudományos és narratív) tudatformák közlései, sokkal könnyebben kel át különböző (etnikai, vallási és politikai) határokon, mint később a nemzeti irodalmak, amelyeknek a kialakulása elképzelhetetlen az előítéletektől, ellenségképektől és a „másiktól” való elhatárolódástól. A pre-nemzeti kultúrák könnyebb átjárhatóságáról szólván, gondoljunk a már előbb említett sumér és akkád irodalmi alakulásra, vagy a görög irodalom és kultúra átvételére a római kultúrában, vagy idézzük föl a történelem egyik legnagyobb szabású kulturális átvételét, amelynek során a klasszikus iszlám lefordította és értően továbbalakította az antik és későantik filozófiai és tudományos kínálat óriási részét, hogy aztán majd továbbadja azt a már átalakított formában a XII-XIII. században a keresztény Európának, amely természetesen igen vegyes érzelmekkel viszonyult ehhez az örökséghez, s elkezdte azt az ellenséges érzülettel átitatott szelektív válogatást, amely a későbbiek során oly jellemző lett a keresztény Európára.

Am a pre-nemzeti irodalmak vándorlására és termékeny átvételére fölhozhatjuk példák gyanánt a buddhizmus és a manicheizmus szövegeinek etnikumokon és határokon átívelő diadalútját, s a „meghódított” területek irodalmának megtermékenyítését (az előbbi Tibetben, Kínában, Japánban, Délkel et-Ázsiában, Indonéziában, stb.; az utóbbi az újguroktól Kínáig és tovább), ám utalhatunk a meseirodalom csodálatos vándorlására, amelynek következtében egy-egy nagy és kultúrtörténetileg fólbecsülhetetlen mesegyűjtemény tucatnyi vagy még több nép kultúráját tudta megtermékenyíteni. Ilyen volt pl. a - mind kulturális metamorfózisát, mind a különböző kultúrákhoz való asszimilációs készségét tekintve bámulatos - Barlaam és Joaszaph (Joszaphat), amelynek „végső” forrása a - Buddha életét a mahájána buddhizmus alapján már szertelen fantáziával elbeszélő, s legendákkal és csodálatos történetekkel átszőtt - Lalitavisztara, amelynek korai kínai, majd tibeti fordításai mellett különös fontosságra tett szert a mélyreható manicheista átdolgozáson és szűrőn „Nyugatra”, vagyis az arabokhoz és az arabokon keresztül a még nyugatibb Európába került változata, amely az alig áttekinthető fordításokon és átdolgozásokon keresztül hallatlan népszerűséget élvezett Európában, hiszen az eredeti történet metamorfózisai során - ismeretes módon - még maga Buddha is keresztény lett - kifejezve ezzel is a kereszténység alig rejtett desiderium pium-át a rivális vallások bekebelezésére. Az eredeti történet manicheista átdolgozását a palesztinai Szent Szabbasz kolos568