Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom
zadtól kezdve iráni kultúrával elegyített - világi kultúrát jelentette, amelynek a révén valaki urbánus és pallérozott lehetett. Ebben a kevéssé differenciáló adaü-kultúrában (a konfuciánus mandarin-műveltséggel rokoníthatóan) helyet kapott a régi költészet, a genealógia, a régi arabok története és törzsi hagyományai, a retorika és grammatika, mint a jó és a dicséretes viselkedés gyakorlati követelményei. Az Omajjáda korban a kultúra még kizárólag arab volt, a kora-cabbászida kortól kezdve azonban egyéb népek (elsó'sorban irániak) kultúrája is része lett az arfaó-műveltségnek (az iráni örökségből az etikai tartalmú gnómikus irodalom és történeti anekdoták, az indbó'l a mesék, a hellenisztikus örökségből a filozófia gyakorlati vonatkozásai). Ehhez járult a hallatlanul kitágult oikumené és az idegen népek élete, szokásai és vallásai iránt megnövekedett érdeklődés. Már itt utalhatunk arra, hogy a rendkívül nyitott és mindenre kíváncsi adaö-kultúra - a klasszikus iszlám kultúrájának részeként - a kulturális érintkezés történetében egyedülálló módon fogadta be, mégpedig igen aktív módon az antik, késő-antik és kortárs nem-muszlim kultúrák vívmányait, ám jellemző módon ez tipikusan a tudományokra (orvostudomány, csillagászat, természettudományok) és a filozófia önállóan továbbalakított átvételére szorítkozott, a szorosan vett irodalom területén csak a meseirodalomnak volt szabad átjárása (ezen belül különösen fontos szerepet játszott az indiai és iráni meseanyag). A kora-cabbászida kor adab-jának a középpontjában tehát a közösségében jól funkcionáló teljes ember áll a maga mindenoldalú — anyagi és szellemi — kultúrájával, s valóban a klasszikus adab-próza mestereinek (al-Dzsáhiz, at-Tanúkhí, at-Tauhídí) tematikáját ex- tenzív végtelenség jellemzi, amelyen belül hiába keresnénk műfaji elkülönüléseket. Éppen ezért az adaó-irodalmon belül valamelyes differenciálódást, pontosabban „szakosodást” nem a tárgy, a tartalom belső természete, hanem egy-egy tevékenység, munkakör számára való felhasználhatóság teremt, a IX. századtól ugyanis speciális adatgyűjtemények jönnek létre írnokok, vezírek, stb. számára. Az adab mai, „irodalom” jelentését csak a XIX. század második felében kapta - mégpedig európai hatásra. A végső fázisában „irodalom” jelentésű adab fogalom tehát a törzsi társadalom közösségen belüli viselkedés teljes szokásrendszerétől haladt a világi kultúra — műveltséget biztosító — még differenciálatlan tartományán át a fikció felé. Ez utóbbiról tudni kell, hogy annak nyílt felvállalása a klasszikus iszlám kultúra felfogásától igen távol állt, mivel a tudományos vagy pszeudotudományos elvárás a magas kultúra elengedhetetlen követelménye volt, s még a szórakoztatást szolgáló kísérletek is igyekeztek a valóságosság formai kritériumainak megfelelni. Hangsúlyozandó, hogy paradox módon éppen a fikcióellenesség nehezítette meg a klasz- szikus arab adab túlnyomó részének a más kultúrákba való átfordíthatóságát. Az adaó-irodalom extenzív végtelensége ugyanis lehetetlenné tette a műfaji elkülönüléseket. Emiatt egy tipikus klasszikus adaó-műben (mondjuk Ibn Qu- taiba: cUjún al-akhbár vagy at-Tanúkhí: Niswár al-mukhádára című műveiben) a vallási, történeti, költői, filozófiai, stb. reflexiók kibogozhatatlan módon összeszövődnek, de még a szorosan vett irodalmi gyűjtemények is, mint Abú’l- Faradzs al-Iszfahání kimeríthetetlen kincsesbányája, (az egyik legutóbbi kiadásban 27 kötetes) Kitáb al-agháni-ja vagy Ibn cAbd Rabbi-hí cIqd al-faríd-ja is a genealógiától a helytörténetig mindenre nyitottak, vagy Yáqút al-Hamawí lenyűgözően gazdag ,jrodalmár”-lexikona, a Mu'dzsam al-adabá’-ja éppúgy 564
