Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

mindenkit számon tart, mint mondjuk Szinnyei József és folytatója, Gulyás Pál Magyar írók élete és munkái című repertóriumai. Az írott szó még „szépiro- dalom”-közömbös, extenzív és műfajokra nem ügyelő „irodalomtörténetét” tartalmazza Carl Brockelmann máig nélkülözhetetlen öt kötetes Geschichte der arabischen Litteratur-ja (1898-1902, 1943-492, Suppl. 1937-42), amelyet a későbbiekben noha egyesek bizonyos joggal bíráltak (így pl. R. Blanchére a maga befejezetlen arab irodalomtörténetének - Histoire de la littérature arabe 1952-1966 — Bevezetőjében), ám mindenki használja éppúgy, mint folytatását F. Sezgin máig befejezetlen - kilenc kötetre tervezett - Geschichte des arabischen Schrifttums című munkáját (1967—), amelynek valójában csak a második kötete (1975) foglalkozik a költészettel.

Az irodalomnak az első megjelenési formája a legszorosabban kultúraspecifikus, ami annyit jelent, hogy elválaszthatatlan a nyelvtől, s a nyelvet tételező és a nyelvvel kifejezett sokoldalú hagyományoktól, amelyeknek gyakran csak célzásszerűen felidézett mitológiai-történeti gyökérzete csak a bennük élőknek sejlik föl, s egyedül számukra adott a szűkös és a kívülálló számára általában érthetetlen vagy túlságosan sokféleképpen értelmezhető fogalmi nyelv mögött elrejtőző egyértelmű érzelmi meghatározottság. Az adott nyelv saját kultúrájába zártságát példázza kitűnően Kerényi Károly története Sir George Grey-ről, Uj-Zéland kormányzójáról, aki 1845-ben, amikor először került kapcsolatba a bennszülöttekkel, kezdetben tolmácsok segítségével próbált érintkezni velük, majd amikor nem értett semmit a közléseikből, megtanulta a nyelvüket, ám a hajdani történetekre történő töredékes utalások és célzások miatt így sem boldogult, s ekkor határozta el magát, hogy elmélyed a mitológiájukban. Ennek lett eredménye szép munkája, az 1855-ben megjelent Polynesian Mythology and Ancient Traditional History of the New Zeeland Race. A történet pontosan érzékelteti, hogy a szavak, fogalmak gyökérzete a történeti mozgás egy meghatározott pontján immár nem látszik, olyan, mint az elsüllyedt katedrális, s ami látszik, az már alig árul el valamit a múltjáról.

A valóság közvetlenül adott gazdagságához és sokféleségéhez való viszony ugyanis a fejlődésnek nevezett változás csalafinta dialektikájának megfelelően zajlott. A mitikus kor közvetlen és reflektálatlan világában az ember - a természetiség egyidejű szubjektumaként és objektumaként - a maga színes és változatos egyediségében érzékelte a világot, s ezt próbálta megfogalmazni a mítoszokban, e csupán később vallássá, tudománnyá és művészetté váló differenciálatlan „élménybeszámolókban”. Ez az egységes és gazdag világ veszett el a „fejlődés” pörölycsapásai nyomán, amely különösen a görögökkel induló európai mozgásformában radikálisan fölszámolta a maga kezdeteit. Ez a típusú ,fejlődés” a természetet először megismerni (ez a mítosztól a logoszig vezető út), majd az újkor kezdetétől (először talán Francis Bacon fogalmazta ezt meg) leigázni akarja. E folyamat során a természet a XVIII. század második felétől önmagában rút és civilizálatlan jelenség lesz (így Buffon), amely az ész a priori formáitól tételezett,geistiges Gewebe” (így Kant), az „én” által tételezett „Nicht-Ich”, amelyet mint másodlagost, jelentéktelent, nem-valóságost, nem-önállót az előbbi tételez (ekképpen Fichte), s amely a szellem dialektikus önmegvalósulási folyamatában puszta „Vorstufe”-ként jelenik meg - ez Hegel álláspontja, aki a Természetfilozófiá-ban így fogalmazott: „Az eszmétől elidegenedett természet az értelem holtteste csupán”.

565