Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simon Róbert: Világirodalom - nemzeti irodalom - irodalom

dalmi szöveg vagy annak összessége értelmében, hanem annak értő ismerete, egyfajta „irodalmi kultúra” értelmében - először általánosabb értelemben (tehát így használja Voltaire is, a tudományt is beleértve), majd J. F. Marmontel (ő írta a megfelelő cikkeket az Enciklopédiába) a littérature-1 a belles-lettres ismeretére korlátozza, kivéve abból az erudíciót. Emellett a XVIII. század harmincas éveitől kezd kialakulni az „irodalom” olyan értelmezése, mely az írott művek egy szűkebb csoportjára vonatkozik. A literatúra új jelentésköre azonban még a XIX. század közepe táján is egy-egy kultúrában (így a franciában) problematikus. így pl. Philaréta Charles (1799-1873) a College de France tanára, az összehasonlító irodalomtörténet egyik úttörője így írt még 1847-ben is: „Kevésre becsülöm az »irodalom« (littérature) szót, nem sok értelme van.” Olyasvalami ez, mondja, „ami nem filozófia, nem történelem, nem erudíció, valami, amiről nem tudom micsoda: homályos, megfoghatatlan, ami minduntalan kicsúszik a kezünkből.” Renan még 1868-ban is így írt a Questions contemporaines-ben róla, hogy érezzük, a fogalom nemrég nyerhetett polgáijogot: „olyan művekről van szó, amelyeket valaha »a szellem munkáinak« (ouvrages de l’esprit) neveztek, most pedig a literatúra nevével jelölik azokat.”

A teljességhez tartozik, hogy az ókori Rómában a litteratura mellett létezett a litterae többes számú alak, ami változatos utóélet után a reneszánszban támadt föl, amikor is a litterae humanae vagy a francia lettres lxumaines és bonnes lettres (az utóbbiakat Du Bellay, Montaigne és mások használták) a saintes lettres ellentéteként a világi irodalmat jelentette, s a XVII. század második felében lett az előbbiekből a belles-lettres (Charles Perrault 1666-ban javasolta XIV. Lajos pénzügyminiszterének, Colbert-nek, hogy a Francia Akadémián belül létesítsenek egy külön belles-lettres szekciót), ám ekkor még ez az elnevezés a költészet, a poézis mellett magában foglalta a grammatikát és az eloquentiát is.

A görög-latin és az újlatin nyelvek ,jrodalom”-fogalma tehát genezisében az írással kötődött össze, ám úgyszólván a XIX. századig nem vált szigorúan külön benne a fikció, s a valóság tudományosabb tükrözése, az erudíció tartománya.

Az „irodalom” első jelentésköréhez idézzünk föl még egy példát, mégpedig az arab irodalomfogalom forrásvidékét és alakulását. Az adab szóról (s perzsa és török elágazásairól) van szó, amely a muszlim kultúra egyik - állandó változásaiban - legjellegzetesebb kategóriája. E fogalom a legszorosabban kapcsolódott a városi kultúrához, az egyén individualizálódási lehetőségeihez és a mind pallérozottabb társas érintkezéshez, s érzékeny szeizmográfként mutatta a világi kultúra lehetőségeit és korlátáit az iszlámon belül. Az iszlám előtti korban és a korai iszlám idején a szunna szinonimája volt, vagyis a tradicionális törzsi társadalom még differenciálatlan „szokásrendszerét”, az utódok számára kötelező ősi szokásokat, a mos maiorum-ot jelentette (etimológiailag a da’b = „szokás” szó többes számú alakjának, az ädäb-ból visszaképzett egyes számról van szó, s itt igen fontos a szó eredeti „szokás”, „tradíció” jelentése, amely az etikai és a kulturális mozzanatok még differenciálatlan egysége). Az Omajjáda kortól kezdve a közösség-összetartó etikai jelentés mellé mind erőteljesebben járult a kulturális. Az utóbbi dominanciájának idején az adab a vallástudományokkal szemben — először kizárólag arab, majd a VIII. szá563