Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Vytauas Kubilius: A litván irodalom a szabadság útján

c. elbeszélésében. Kunéinas, aki W. Borchert, G. Grass, R. Musil, H. Broch, R Handke műveit fordította litvánra, „Tűla” (1993) c. regényének nem ad semmiféle oksági motivációt: az ember olyan egyszerűen veti le magáról a meglévő' életformákat, akár az idegen ruhát. Magára veszi az értelmiségi, a csavargó, a gyógyuló alkoholista létét anélkül, hogy magyarázkodna vagy panaszkodna. Jobb a lumpen elemekhez tartozni, mint a kományzó párthoz, amely „majd kimúlik magától”. Jobb mindenféle érték nélkül megmaradni a homályban, mint hazug értékekbe kapaszkodni. Kunéinas a személyiség — a cselekvő szubjektum - szétesésének folyamatát ábrázolja: lelkében káosz tombol, az iszákos kiáltásai, a tudatalatti rémálmai, Don Juan-i fantáziaszülemények, az alkotói reménytelenség és a mindennel szembeni érzéketlenség keverednek. A szerző nem kínál hőseinek semmiféle menekvési utat, mégis itt a szerelem a legnagyobb értékként ragyog fel, a lét egyetlen olyan csúcspontjaként, ahová az ember csak egyszer és rövid időre emelkedik fel.

Kunéinas született elbeszélő, a litván falusi kulturális hagyományból az apró részletek iránti nagy figyelmet örökölte, fenomenális emlékezőtehetséget, amely magába szívja a történelmi idő atmoszféráját, és végül a szabadon hömpölygő szó elemi erejét. 0 az első a modern litván irodalomban, aki ilyen nagymértékben kihasználja a napjaink beszélt nyelvében rejlő tartalékokat, amikor,alvilági” alakokat: bohémeket, alkoholistákat, és más fura szerzeteket szólaltat meg. Nyelvezete többrétegű, magába foglalja a zsargon elemeit, idegen nyelvű szólásokat és káromkodásokat, mindezt a humor, a groteszk, a játékosság szintjére emelve. Prózája, különösen az elbeszélésekben („Minisz-ter- kék maxi-kabátban”, 1996, )fJó napot, Enrica úr!”, 1996 elbeszélés-gyűjtemények) az életből vett történeteket mond el, és a történelmi idő körülményeinek hálójába helyezi a jellemeket. Itt van például egy csodabogár, aki asztrofizikát tanult, és csak azért lépi át a szovjet-román határt, hogy a Románia hegyeiben húszezer évvel azelőtt élt arabok bölcsességeiből megtudja, mikor fog összeomlani a Szovjetunió. Ilyen színes történetekkel és a jellemek részleteinek mozaikjával vannak átszőve dinamikus, játékos elbeszélései, amelyek gyakran a korszak szokásainak felvázolásához közelítenek, máskor autentikus memoár-töredékekhez.

A „Blanchisserie, avagy a mezopotámiai vadrezervátum” (1997) c. regény autentikus módon ábrázolja a konkrét környezetet, felismerhető alakokról rajzol portrét (,Semmit sem akartam magam kitalálni, igyekeztem mindent a lehető legpontosabban rögzíteni”), és ugyanakkor mindent misztifikál, dominó-lapocskákként tologatva a történelmi korszakokat, a hősök életét és élményeiket pedig a logikátlan performance-ok játékos síkjára téve át, ahol vidáman parodizálja a tudományos traktátusokat, nekrológokat, érzelmes verseket, kritikai cikkeket. A regény a szóbeli elbeszélés és a többnyelvű szleng rétegeit stilizálja, kiszabadítván a csiszolt irodalmi mondat fogságából a köznyelvi intonációt, de közben meglehetősen modoros játékosságba csúszik: a távoli dolgok, elmúlt és eljövendő események csúcsain történő szabad ugrán- dozás az éppen folyó elbeszélés mamijává vált. Ez korunk regényének jellemző tulajdonsága.

Az új litván regények, amelyek azt mutatják be, hogyan lép ki az ember a nyílt világba, és hogyan adaptálódik annak a rendjéhez, éppen ennek az adaptációnak a termékei. A mi kortárs regényünk sokrétegűsége (útleírások,

558