Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Vytauas Kubilius: A litván irodalom a szabadság útján

„megsemmisülés extázisához” hasonlót. A televízió a „No no no no no no more limits” szövegű slágert közvetíti, s ő arra vágyik, hogy legyőzze magában a „férni na sovieticus”-t, aki még mindig rémülten keresi az önigazolást az idegen ágyban átélt földöntúli boldogság miatt. Ahogy a tereken afrikai és indiai dobok dübörögnek, neki minden vágya, hogy feloldódhasson a nyugati város hangzuhatagában, „otthon, szülők és haza nélkül”, „névtelenül” maradjon. Lecseréli a ruháit, levágatja a haját, másként festi ki magát, megszabadul a múlt emlékeitől és önmaga számára is felismerhetetlenné válik. .Apránként, nagyon lassan egy másik nő jelenik meg a maga új történelmével”. Ez a nő a gondolkodás és érzékelés teljesen új alapjait keresi, s ezek India kolostoraiban tárulnak fel számára. Itt érti meg, milyen sekélyes az európai individualizmus (pl., hogy szégyen állandóan azt ismételgetni, hogy „én, enyém, nekem”), megtapasztalja, hogy minden ember „egyetlen kozmikus test”, a meditációban az örökkévalóságnak Sorbonne és Oxford minden bölcsességénél hatalmasabb ragyogását keresi. Itt dönti el, hogy igazi otthona nem Vilniusban van, hanem „valahol itt”, a Himalája hegyi kolostoraiban, ahol kitépi magát a történelmi idő szorításából, boldog lesz, miközben nem más, mint egy „Sehonnan jött Senki nő”.

Hogyan szabadulhat ki az ember mindennapi egojából, amelyet belepett az elmúlt idők pora? Hogyan törölheti ki magából „személyes történelmét”, hogy megnyíljon a végtelen, és meglássa, „hogyan születnek a felhők”? Az új litván regény hősei mindössze két kiutat látnak maguk előtt: 1 - eltűnni az ismeretlenségben, a megnyomorított társadalom minden elhagyatottsági és kisebbségi komplexusával együtt (senki sem tudja, hol van az a Litvánia), 2 - Tibet ezoterikus tanaiban keresni támpontot, az indiai vallásfilozófiában, a zen esztétikájában. A litván elbeszélőművészetnek, amelyet determinisztikus motivációkhoz szoktattak, ki kellett lépnie egy új gondolkodási rendszerbe, amely először is létezni képes, nem pedig cselekedni; amely a szubjektumot arra készteti, hogy feloldódjon a lét eme pillanatában; egybeolvadjon a környezet tárgyaival ahelyett, hogy a magasból vagy kívülről szemlélné azokat.

Eltűnnek az állandó jellemek is — csak a pszichikai energia pulzáló sejtjei vannak, amelyek egyre változtatják alakjukat, és amelyeket nem képes összefogni az egyre jobban gyengülő és az alkotás centrumából kivonuló skizofrén vagy nárcisztikus szubjektum. Ivanauskaité „Agnija mágiája” hősnője korábbi reinkarnációkat (egyiptomi jósnő, boszorkány) érez magában, ezért könnyedén váltogatja álarcait: hol hippiként tombol, hol a „Megvilágosodás partjára” emelkedik - visszakapva az „elfelejtett tudást”. Jurgis Kunéinas „Blanchisse- rie, avagy a mezopotámiai vadrezervátum” (1997) c. regényében a hősök hétszáz évig vándorolnak Európa országaiban, miközben egyre ugyanabban a Mezo-potámiában születnek újjá, mint a férfi és női ösztön archetipikus jelei (.Elegem van már az újjászületésből”), amelyeket csak vázlatos skiccek és a játékos irónia kapcsol a konkrét pszichológiai individuumhoz, illetve a történelmi időhöz.

A regény már nem az egyes ember fejlődéstörténetét beszéli el, az egyéni egzisztenciális tudat aktusaival megalapozva azt, hanem egy bizonyos filozófiai vagy vallási koncepciót exponál, amit a szereplők élményei és cselekedetei csupán illusztrálnak (Ivanauskaité: Agnija mágiája”, Vytautas Martinkus: „Simonija: regény”). A regény egyfelől egy bizonyos gondolatrendszer értel556