Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Vytauas Kubilius: A litván irodalom a szabadság útján

a modern civilizáció széles távlatait és a hódító kozmopolita hangzavart. A művészet nem információs pontok sokaságát összekötő' kommunikációs csatorna, hanem az alkotó feltárulkozása. Nem a tudás, hanem a kor bizonytalansága az alkotás forrása. „Nincs egy támpont, nincs egy határozott kontúr, még az évszakok is megszűnnek lassan” - írja Elena Karakauskaité költőnó'.

A szocializmus összeomlása kiszabadította az irodalmat a kötelező' marxista ideológia béklyójából, meghagyta azonban egyfelől a történelem kikapcsolt gépezetét, másfelől a bármiféle szilárd értékrenddel szembeni allergiát. Véget ért az antagonisztikus ideológiák korszaka, és az irodalom többé már nem lesz ezek szolgálóleánya. A posztmodern esztétika felmenti az alkotót mindenfajta elkötelezettség, az egész megértése, a lét értelmének keresése, műfaji és stilisztikai normák megszabta fegyelem, s végül azon régóta élő hagyomány alól, hogy a műalkotás középpontjában megtartsa a szubjektumot, illetve a szubjektum szubjektummá válásának történetét. Ez az esztétika a XX. század vége alkotói elveiként a logikai és pszichológiai központ megszűnését, töredékességét posztulálta, mindenféle nézet és művészi minőség egyenrangúságát, a műalkotás rövid idejű létezését (installációk).

Az európaiság adaptációjának megnyilvánulása a balti országok regényeinek pszichológiai magja és a cselekmény toposzrendszere (az észt Emil Tode „Határállam” c. műve, 1995). A hős nyomorúságos hazáját elhagyva a „virágzó jólét” országába megy, ahol úgy dönt, hogy egészen más emberré lesz. Igyekszik megszabadulni az elnyomott embernek a birodalom egy távoli zugából magával hozott öntudatától, a múlt mítoszai feletti könnyes sóhajtozástól, az ottani erkölcsi normáktól, amelyek nem hagyják, hogy szabadnak érezze magát. Nem tér vissza többé elhagyott szülőhazájába, egykori énje pedig életének holt része immár, amit felesleges szemétként kidobnak a fedélzetről.

Zita Eepaité „Paulina utazása” (1996) c. regényében egy fiatal értelmiségi nő, miután a szerb határon kirabolták, Budapest utcáin kóborol, az összeomlott birodalom mindenféle nemzetiségű menekültjeinek tömegével együtt belemerülve „Közép-Európa feneketlen szakadékéba”. Miközben a düledező szállodában egy „afgánnal” osztja meg ágyát, nem foglalkoztatják már intellektuális problémák, nem hirdeti tulajdon nemzeti hovatartozását és individuum voltát. „Hogy önmagam legyek, nem volt se jogom, se lehetőségem - kénytelen voltam magamra venni a kiszabott szerepeket és funkciókat”. Még saját magával is angolul beszél félhangosan. Egyetlen egyszer sem emlékezik arra, mit hagyott otthon. Viszont nem is igyekszik beilleszkedni az új életfeltételek közé, átvenni a nyugati pragmatizmust és optimista önbizalmat. Nem hisz már semmiféle megváltó igazságban. A magasabbrendű értékekért való ön- feláldozás csupán abszurd póznak tűnik neki (pl. a szerbek véres missziója, hogy megállítsák a muzulmánok politikai teijeszkedését Európában). A hősnő „kozmikus szelet” érez, amely elsöpör minden emlékművet, és maga is arra vágyik, hogy nyomtalanul eltűnjön a megnyíló ürességben. A regény végén minden ok és motiváció nélkül eltűnik a közép-európai térben, miután kipoty- tyant az otthon fészkéből, és aztán sehol sem tudott megkapaszkodni.

Jurga Ivanauskaité regényében, az „Agnija mágiája”-ban (1995) egy nemzetközi versenyen díjnyertes fotográfusnő Amsterdamba érkezik. Az egykori ,hippi-paradicsomban” kábítószerekkel hódítja magát. Egy indiai származású szépfiú simogatja testét ujjhegyeivel, amitől vadállati szenvedélyt él át, a

555