Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Vytauas Kubilius: A litván irodalom a szabadság útján
megszabadulni a szocialista realizmus téziseitől és pátoszától. Az „olvadás” időszakának litván költészete olyan markánsan mozdult el a nyugati modernizmus felé - szabad vers, a képek szürrealista logikátlansága, játék a kulturális asszociációkkal, regionális és kozmikus mitológia (Vytautas Bioé: ,A néma földtől”, 1966, Sigitas Geda: „26 őszi és tavaszi ének”, 1972; Marcelijus Martinaitis: „Kukutis-balladák”, 1977) -, a próza olyan energikusan kezdte magáévá tenni a belső monológ és a mágikus realizmus formáit (Mykolas Sluckis: „Ádámcsutka”, 1966; Ichokas Meras: ,,A Hold hete”, 1966; Saulius Tomas Kondrotas: „A kígyó pillantása”, 1980), hogy a litván irodalom, akárcsak az észt, szellemében és profiljában a legavantgardabb lett, amely a Szovjetunió irodalmi világától a legmesszebbre szakadt. A litván művészi szó történelmi és kulturális emlékezete, a száműzöttek mélyen elfojtott sóhajai, az utak fölé hajló fából faragott Krisztus-szobrok meghatottsága megőrizte az identitás valamiféle magját, amit nem tudtak felőrölni a megszálló rezsim malomkövei. A szovjet blokk irodalmát kétfelé hasító berlini fal összeomlását követően megkezdődött az addig megosztott litván irodalom egyesülése. Miután 1990 február 11-én kihirdették Litvánia függetlenségének helyreállítását, a városok terein az Atlanti-óceán túlsó partjáról hazatért írók nagy tömegeket vonzó estjei zajlanak: a visszanyert szabadság ünnepei. Kiadják az emigráció legnevesebb íróinak műveit, amelyek megváltoztatják az ország irodalmi életének atmoszféráját. A litván irodalom kezdi egységes egészként értelmezni önmagát. A független Litvánia irodalmi életében, miután eltűnt belőle a normati- vizmus, különböző pszichológiai és esztétikai rendszerek keresztezik egymást, létrehozva azt a sokszínű, nem ritkán kaotikus sokféleséget, ami egy a fogságból a szabadságba kitört irodalomra jellemző. A fiatal nemzedék, amely a nemzeti ébredés idején jelent meg a reguláktól mentes kultúra porondján, a kultúra új alakulatát próbálta kialakítani. Az űrben, ahová jutottunk, minden utópia, az egyetemesség megváltó koncepciói, a fényes jövendő délibábja kihunyt. A történelem bűzlő hulla, amit minél előbb ki kell dobni a házból. „Nem marad semmilyen olyan igazság, amely abszolút lenne, amivel az ember visszatérhetne saját életébe” - írja Alvydas Dlepikas, az írószövetség „Literatűra ir menas” („Irodalom és művészet”) c. lapjának szerkesztője. A hontalan és ágrólszakadt fiatal művészek megtanulták, hogyan bírják ki a „vadkapitalizmus” csapdáiban, ahol mindenkinek saját magáról kell gondoskodni. Miközben Brüsszel vagy Hága utcáin hegedülnek vagy szaxofonoznak, müncheni polgárok házait festik, s Párizsban leisszák magukat a kapott honoráriumból, szabad embereknek érzik magukat, akiket többé nem korlátoz a politikai rendszer. Hamar megtanultak úgy-ahogy valamilyen idegen nyelvet, így könnyen kommunikálnak a külföldi emberekkel és kultúrákkal, és már nincs kisebbrendűségi komplexusuk Nyugat-Európával szemben. Afiatal művésznemzedék (Sigitas Parulskis, Henrikas Kunéius, Zita Éepaité) megértette, hogy az ő sorsuk már nem az, hogy a nemzet életének központjai legyenek és tűzoszlopként lángoljanak, s hogy a fogyasztói társadalom periferikus pozíciót szán nekik az információdömping és a parlamenti viták fortyogó üstjében. A meghatározatlan horizontok korában élvén, ez a nemzedék lemondott a kiáltó, patetikus, direktív beszédmódról. Egyre kevésbé táplálkozik a falusi természet és a falusi lét tartalékaiból, amelyek elfedhetik 554
