Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Gyürki Katalin: A bűn és megítélése Dosztojevszkij művészetében

tűket (lásd a Durkheim-idézetet) össze tudják hangolni egy magasztosnak, eredetinek vélt elvvel.

Azonban ha e kettő nem találkozik, vagyis ha más az elv kitalálója és más annak gyakorlati végrehajtója, akkor már sem a kitaláló, sem a megvalósító - mint ahogyan azt cikkem későbbi részében megpróbálom kimutatni - nemhogy nem lehet hős, rendkívüli, hanem vagy csak a közönségesek, vagy - rosszabb esetben - csak a nevetségesek kategóriáját képviseli. Főleg akkor, ha az elv homályos, kitapinthatatlan, a tett elkövetésének körülményei pedig nem tisztázottak.

Hiszen ha az elv kitalálója nem saját maga próbálja ki elméletét a gyakorlatban, akkor nem hárulhat rá az az egyéni felelősség, ami Dosztojevszkijnél olyan nagy jelentőségű. Ebben az esetben nem beszélhetünk arról, hogy az elv kitalálója átlépi a társadalmi törvények határát annak érdekében, hogy új törvényeket hozzon létre, mert ahhoz saját magának kellene barbár cselekedetet elkövetnie. S mivel ezt nem teszi (illetve ha teszi, akkor ahhoz nem járul semmiféle elv), elméletének, teóriájának szubjektív megítélése nem kell, hogy összeütközzön, polemizáljon a társadalmi ítélkezéssel.

Nem úgy Raszkolnyikov esetében, akinek - mivel a Bűn és bűnhődés a hagyományos bíráskodás kikapcsolódásának közbülső fokán helyezkedik el - a tettéért érzett kínzó egyéni felelősség mellett a társadalmi ítélkezéssel folytatott polémiát is vállalnia kell. S ennek a polémiavállalásnak a folyamatában válik igazán hőssé. Hiszen egyéni értékítélete, bűnről való felfogása szerint a gyilkosság - mint láttuk - a fennálló törvényekkel ellentétben nem bűn, csupán balfogás. Számomra pontosan az a bűn, ami a „közönségesek”, a társadalom törvényeit figyelembe vevők szemében hőstett: vagyis az, amit a társadalom elvár tőle: tettének vállalását, bevallását, s ezzel elvének, tehát önmagának, rendkívüliségének feladását. Raszkolnyikov „csak ebben az egyben ismerte be, hogy bűnös, csak abban, hogy nem bírta elviselni a bűnét, és jelentkezett, bevallotta.”17 Azonban, ha Raszkolnyikov elvének véghezvitele sikertelen is, ha rá kell jönnie arra, hogy a maga szemszögéből nem tartozhat a rendkívüliek közé, a társadalmi bíráskodással folytatott polémiájában - bár elítélik - mégsem marad alul, és betölti a rendkívüli szerepet. Ugyanis, bár ő maga megbocsáthatatlan bűnnek minősíti tettének és elvének bevallását, paradox módon éppen ezzel elkerül egy - Dosztojevszkij művészi koncepciójában még nagyobb bűnnek számító - cselekedetet: az öngyilkosságot. S ebben az összefüggésben már nem lehet elveszett ember: célját, hogy elvének érvényesítésével a társadalom tagjait boldoggá tegye, éppen az öngyilkosság elkerülésével valósítja meg. S így, bár nem tudja maga felett a társadalmi ítélkezést kikapcsolni, abból mégis törölni tudja a hagyományos bűnmegítélési kategóriákat, a jót és a rosszat, és helyükre saját életének megtartását állítja oda értékmérőként. Az elv és a gyakorlat együttes jelentkezése tehát Rasz- kolnyikovot a végkifejletben teszi hőssé: életben maradásával, Szonyával való kapcsolatával azt bizonyítja, hogy a talajtól elszakadt barbár idealistának is van módja visszatalálni az orosz földhöz, ahhoz a talajhoz, ami - mint korábbi tanulmányomban utaltam rá — minden más értéknek kizárólagos forrása Dosztojevszkij szerint, és szerepe a szerző korában zajló nyugatos-szlavofil vita miatt különös fontosságú.

Azonban ennek a visszatérési lehetőségnek a képtelenségével is szembe

541