Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Gyürki Katalin: A bűn és megítélése Dosztojevszkij művészetében

kellett néznie a szerzőnek, de ezt a problémát az Ördögök című regényének vizsgálatán keresztül kísérlem meg bemutatni. Ugyanis az Ördögök ben az elv és a gyakorlat sohasincs összhangban, és a fent kifejtettek értelmében éppen találkozásuk lehetetlensége az oka a regényben szereplő öngyilkosságok és gyilkosságok sorozatának.

Az Ördögök című regényre rátérve először Sztavrogin Tyihonnál előadott röpiratából indulok ki, és azt Raszkolnyikov cikkével vetem össze. A két irat együttes vizsgálata ugyanis nemcsak a tett és az elv kapcsolatának problematikus jellegét tárja elénk, hanem a tett egyéni és társadalmi megítélése közötti különbségre is utal.

Raszkolnyikov elmélete, cikke egy folyóiratban lát napvilágot. A hős így az elméletet nyilvánosságra hozza, ugyanakkor - láttuk - a legnagyobb bűnnek azt tartja, hogy bevallja elve mellett annak gyakorlati megvalósítását is, pedig azok teljes összhangban vannak egymással.

Sztavrogin viszont a röpirat nyilvánosságra hozatalával éppen arra készül, amit Raszkolnyikov elítél: tettének bevallására. Sztavrogin ezzel a Rasz- kolnyikovban dúló társadalmi bíráskodással folytatott polémiát kerülné el: önként vállalná a bűnhődést, hőstettnek tartva azt, és elhárítva magától az egyéni felelősséget.

Az egyéni felelősséget azonban nemcsak azért kerüli el, mert a társadalom tagjainak elvárásával megfelelő cselekedetet, az önfeladást akarja választani, hanem azért is, mert tette - ahogy Tyihon fogalmaz - silány, és bár elkészült a röpirat, abban mégsincs semmiféle magasztos, eredeti gondolat, elv, hiszen még stílusát is agyonüti a silányság. Silány tettel, elv nélkül és egyéni felelősség hiányában pedig nemcsak hogy rendkívüli nem lehet, hanem még közönséges sem. Egyszerűen csak nevetséges. Nevetséges, mert silány tettét meg akarja magának bocsátani, ellentétben Raszkolnyikovval, akinek elve éppen azt diktálná, hogy rendkívüliként gyilkosságot is el lehet követni mindenféle bűnbánat nélkül. S amíg Raszkolnyikov a társadalmi bíráskodással folytatott polémiájában éppen azért válik hőssé és rendkívülivé, mert felismeri, hogy akármekkora bűnnek is tartja, a társadalom érdekében mégis vállalnia kell a vezeklést, addig Sztavrogin, bár készül a vezeklésre, nevetséges, silány mivolta miatt mégsem lesz képes erre.

Ezen felül Raszkolnyikov azt is tudja, hogy a maga szemében gyűlöletesnek érzett vezekléshez ráadásul - amellett és annak ellenére, hogy a társadalom azt hőstettnek minősíti - a .közönségesek” előtti megaláztatás is hozzátartozik:

„Mélyen elgondolkodott: milyen folyamat lesz az, amely oda juttatja őt, hogy végül megalázkodik ezek előtt, megfontolás nélkül és meggyőződéssel alázza meg magát előttük! Miért ne? Könnyen meglehet. Sőt, feltétlenül így lesz. Húszévi szakadatlan gyötrelem ne törné meg az embert? A vízcsepp kivájja a követ. De ha meg így van - minek éljek, minek? Mért megyek most oda, mikor jól tudom, hogy minden pontosan előírás szerint lesz, és nem máskép?”18

Azonban lelkiismereti kínjai ellenére mégis odamegy, feladja magát - Sztavrogin viszont silánysága miatt nem érzi, hogy mi vár rá, úgy gondolja, hogy tettének bevallásával nem megaláztatást, hanem általános részvétet fog kiváltani. S ebben az összefüggésben kap véleményem szerint Tyihon meg542