Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Gyürki Katalin: A bűn és megítélése Dosztojevszkij művészetében

bemutatásakor kerül előtérbe a cikkekben, ahol a bűntény szerencsés kimenetelű, tehát ott, ahol a gyilkossági kísérlet valamilyen oknál fogva nem vezet eredményre. S mivel nem sikerül, nincs súlyos következménye, ezért a tettesre sem nehezedik rá az a kínzó felelősség, amely - mint láttuk - a bűnös legfontosabb jellemzője kell legyen Dosztojevszkij szerint. Kínzó felelősség és - mivel a gyilkosság nem sikerül - tényleges áldozat hiányában pedig már valóban lehet a tettesre a humanitárius elméletet alkalmazni: lehet a bűnösből áldozatot, a körülmények, vagy a beteges lelkiállapot áldozatát, a kiszemelt áldozatból pedig, mivel életben maradt, egyenesen hőst csinálni.

Emiatt lehetett a fent említett Kairova esetén is mindent a pozitivistahumanitárius elmélettel magyarázni, hiszen Kairova néhány vágást ejtett ugyan vetélytársnőjének - vagyis szeretője feleségének, Velikanovának — a nyakán, de megölni nem tudta. Egy másik bűneset főszereplőjét, a várandós Kornyilovát pedig azért lehetett felmenteni tettének felelőssége alól, mert kidobta ugyan mostohalányát az ablakon, hogy ezzel férjén álljon bosszút, de a kislány ez esetben is egy szerencsés véletlen folytán életben maradt. S amíg Kairova esetében a felmentést a sikertelen gyilkosság mellett a terhelt családból való származás is elősegítette, addig Kornyilovánál a terhességet, mint beteges lelkiállapotot lehetett enyhítő körülményként felhasználni.

Azonban Dosztojevszkij művészi koncepciójában azoknál a bűncselekményeknél, ahol a gyilkosság sikerül, a társadalmi megítélés szerint az ilyen szerepcsere nem lehetséges, a bűnösnek bűnösnek, az áldozatnak pedig áldozatnak kell maradnia. Ezekben az esetekben már nincsenek felmentő környezeti tényezők, nincs beteges lelkiállapot. És nincs mégvalami, illetve ha van is, szerepe csupán háttérként szolgálhat. Ez pedig a bírósági eljárás, a tanúk, az ügyvédek szerepe, történjen az akár a pozitivista-humanitárius elv alapján, akár a hagyományos módon. Hiszen a bírósági eljárásokban az esküdtek lelkiismerete a döntő, és Dosztojevszkij művészi koncepciójában nem ezen van a hangsúly. Az esküdtek lelkiismerete legfeljebb arra szolgálhat, hogy háttérbe szorításuk még inkább kiemelje a bűncselekmény elkövetőjének lelkiismereti vívódásait, azt, ami ismét az emberi felelősség része. Ennek a lelkiismereti válságnak a bemutatása azonban már nem a publicisztikában történik meg Dosztojevszkijnél, hanem a szépirodalmi művekben kerül előtérbe. Azonban, mivel a cikkek és a regények semmilyen kérdésben nem választhatók szét élesen egymástól, a bűnös lelkiismeretének boncolgatása mellett a regényekben is érezhető a nyugati elv és a hagyományos bíráskodás hatása, és a közöttük feszülő ellentmondás.

A bűn, a bűnösség, és a bűn megítélésének kérdéskörét először A játékos és a Bűn és bűnhődés kapcsán vizsgálom. A két regény ilyen jellegű együttes tanulmányozását azért tartom helytállónak, mert a szerző ezt a két művét nagyjából egy időben írta, és emiatt - véleményem szerint - a két regény a bűn problémáját illetően is hatott egymásra, kiegészítette egymást. Ugyanis a Bűn és bűnhődés bűnről való gondolatai kifejtetlenül ugyan, de már szerepelnek A játékosban is, és a Bűn és bűnhődésben is találhatunk olyan részleteket, amelyeket A játékos tesz kritikus vizsgálat tárgyává. S mindkét műben, ha eltérő mértékben is, de szerepel a társadalmi bíráskodás, benne a pozitivista-humanitárius elvvel, valamint az emberi felelősség, és együttes ábrázolásuk előidézi a közöttük lévő polémiát is.

536