Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Gyürki Katalin: A bűn és megítélése Dosztojevszkij művészetében
(vagyis Kairovának, akiről a későbbiekben még szólni fogok), „anyja a terhesség idején iszákos lett, apja kocsmatöltelék volt, testvérbátyját az alkoholizmus beszámíthatatlanná tette, és agyonlőtte magát, unokatestvére leszúrta feleségét, apai nagyanyja elmebetegségben szenvedett, és ebből a talajból kifejlődött egy despotikus hajlamú, érzéki gerjedelmeiben fékezhetetlen személyiség.”2 S ha ennyi minden közrejátszhat a bűn elkövetésekor a személyiségben, akkor Dosztojevszkij sem tekinthet el annak a kérdésnek a boncolgatásától, hogy néhány esetben valóban bűnössel áll-e szemben a társadalom, vagy sokkal inkább a társadalmi, családi, környezeti tényezők, illetve a beteges lelkiállapotok okolhatók a bűn elkövetéséért. S ha bizonyos helyzetekben valóban ezek a tényezők a hibásak, akkor - mivel azok helyett nem bűnhődhet egy ember - a bírósági eljárásnak, az ítéletnek sincs értelme, és a bűnösnek kikiáltott személyt fel kell menteni. Azonban nem véletlenül hangsúlyoztam, hogy ez csak néhány esetre, bizonyos kivételes helyzetekre érvényes. Dosztojevszkij ugyanis világosan látta ennek az elvnek a veszélyes oldalát is (ezért olvasható nála a fent idézett kirohanás a szociáldarwinizmus ellen). Tudta, hogyha ezt az elméletet a bíróság mindig és minden esetben „következetesen” alkalmazná, akkor valóban a legkegyetlenebb gyilkosokat is szabad lábra lehetne helyezni, mert mindenkinek a környezetében lehet találni (ha nem lehet találni, akkor lehet kreálni) olyan ártó tényezőket, amelyek hatását fel lehet nagyítani, s hatása miatt a bűnös felmentését lehet kérni. Tehát Dosztojevszkij elismeri, hogy maga a gondolat a zsenialitásig helyes néhány egyedi esetben és a jelenségek bizonyos kategóriájában, de azt is hozzáteszi, hogy ez az elv „teljesen téves, ha a nagy egészre vonatkoztatva, általánosan alkalmazzák, mivel van itt egy bizonyos határvonal, amelyet nem lehet átlépni, mert különben teljes mértékben meg kellene szüntetni az emberi felelősséget, meg kellene fosztani az embert minden önállóságától, sőt az élettől is, hasonlóvá téve némi tollpihéhez, amely ki van szolgáltatva minden szellőrezzenésnek, egyszóval új emberi természetet kellene kinyilatkoztatni, amelyet most fedezett fel valamiféle új tudomány.”3 Ennek értelmében Dosztojevszkij az emberi felelősség védelmében (annak az emberi felelősségnek a védelmében, amely itt, ebben az összefüggésben az embert kiemeli az állatvilágból, emberré teszi, és amely által az ember nem csupán eldönt valamit, hanem ennek a döntésének minden következményét is vállalja) nem engedheti meg, hogy a pozitivista-humanitárius, szociáldar- winista elv teljes mértékben teret nyerjen a bűn megítélésekor. Nála ugyanis az ember - a fent vázoltak miatt - nem térhet ki a személyes bűnhődés elől. Ahogy Bergyajev megfogalmazta, Dosztojevszkijnél „a rossz természete benső, metafizikai, nem pedig külső, szociális. Az ember mint szabad lény, felelős a rosszért (...) így a lelkiismeret kínjai sokkal szörnyűbb gyötrődést jelentenek az ember számára, mint az állami törvény külső fenyítése.”4 És véleményem szerint Dosztojevszkij a publicisztikai írásaiban azért ábrázolta a szociáldarwinizmust, azért mutatta be az általa gyűlöletesnek tartott pozitivista-humanitárius elméletet, hogy felvázolásával éppen annak tarthatatlanságára, komolytalanságára utaljon. Nem tartom ugyanis véletlennek azt, hogy ez az elv csak olyan bűnesetek 535
