Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Simonné Keszei Anita: "Le a kalapokkal...", avagy olvassuk újra az Abafit!

léténél szorosabb kapcsolat jön létre narrátor és olvasó között. „Minél jobban hangsúlyozza az elbeszélő' és a történetbefogadó kapcsolatát egy regény, annál többet veszít a történet idő- és térbeli folytonosságából, s annál fontosabbá válik az elbeszélés ideje és tere.”15 - állapította meg Szegedy-Maszák Mihály.

Ha az elbeszélés és elbeszélt viszonyára figyelünk, akkor a narráció idejével kapcsolatban találunk példát egyidejű narrációra (kivégzés leírása, fürdőzés) mégis az olvasónak a pseudo narrációs idő tűnik a leggyakoribbnak. Pedig végiggondolva a regény menetén, közel megegyező a három idősík. Mivel azonban Jósika hangsúlyozza, hogy saját korából tekint vissza az 1590-es évekre, ezért a szubjektív benyomásunk is az emlékezés túlsúlyát tippelné. („Azon időben, melyben jelen történet fonalát felfogtuk, a barlang még más képet mutatott.”10; „Azon része a városnak, amelyet most óvárosnak neveznek,...”.17)

Az eddigiek alapján arra következtethetünk, hogy a narráció szintjeit vizsgálva végig egy narrátorral állunk kapcsolatban. A narrátor kíséri az olvasót, jellemzi szereplőit és elénk tárja a következtetéseket. Nem kockáztat tehát Jósika jelenetek szabad olvasói értelmezésére bízva a lényeget.

De a Kendi-kivégzést Bucella meséli el, Izidora és a fekete lovag azonosságára Dandár világít rá, és a gyermekek elcserélésének históriáját sem a fentiekben leírt, olvasóval együtt lélegző narrátor fedi fel, hanem Deli Markó.

Azt vizsgálva, hogy milyen narrációról beszélhetünk, felmerül annak lehetősége, hogy a narrátori szerep skizoid széteséséről van szó: történetmesélő és kommentáló narrátor szerepének különválásáról. Ezek a szerepek nem egy időben reprezentálódnak, így szétválaszthatok. Mégis jobban alátámasztható az a megállapítás, mely szerint itt is eposzi eredetű szövegszervező eljárásról van szó: másodlagos, kihelyezett narrátor fellépéséről. Ha pedig abban a kérdésben kellene állást foglalnunk, hogy az elbeszélő négy alaptípusát tekintve18 melyikkel van dolgunk az Abafiban, leginkább a meggyőző szerepet emelhetnénk ki, de az egyidejű jelenetekben a tanú nyomára juthatunk, míg néhány jelenetben a mellékszereplő a történetmondó.

Ha ezt igazoljuk, felmerül a kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e narratív törésvonalakról a műben, hiszen az elbeszélés fordulatai kizökkentik a szöveget homogenitásából. Erről azonban mégsincs szó, hiszen vertikális építkezésről és végigvitt narratív szövegekről nem beszélhetünk. Esetleg konzisztencia-törések ezek, olyan - a figyelmes olvasó számára feltűnő - pillanatok, amikor a befogadó érzékeli a narratív változást, az új elemet.19

A narrátori funkciók közül az irányítót, kommunikációst, megerősítőt (morális azonosulásra biztatja olvasóit Jósika), ideológiait (bíráló szerepe a Fejedelem esetében) találhatjuk meg regényünkben. S amikor ezeket a funkciókat gyakorolja az író, behúzza a történetmondás fékjét és elsődleges céljának eleget téve tanít, terel, befolyásol.

A narrátor általában T/l. személyben beszél, de - főleg az áthidaló fejezetekben - megjelenik az E/l-es forma is.

Az igeidők közül a múlt dominál a regényben, ezzel is az emlékezés benyomását támasztva alá!

Analepszisre kevesebb példát hozhatunk: „Előbb láttuk Abafit ellovagolni...”20, „Azon az éjjelen, amikor ez megesett,...”21, prolepszisre azonban gyak530