Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem

legelején: [édesapám] „...fólpattant Zöldfikár nevű pejére, és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban.” Csakhogy éppen ez végképp nem mond ellent a kétségeknek. De az idézet így fejeződik be: ,Minél nagyobb egy család, annál jobban ismeri magát.” Anagy család Esterházy regényének legközelebbről megtapasztalt tárgya és közege.

Végül mindkét mű meglehetősen terjedelmes a maga nemében. Oravecznél (és általában véve egy költőnél) ez meglehetősen szokatlan; azonban Esterházy Péter nevéhez egy nagyepikai, rendkívül összetett asszociációs hálózatot megmozgató műtípus kapcsolódik. A Bevezetés a szépirodalomba megjelenése után kisebb lélegzetű munkákat publikált, és ezt a recepció némi csalódottsággal konstatálta. A Csokonai Lili-könyv fogadtatását meghatározta a játékos bújócska a képzelt szerző-alak mögé, de ez a fogadtatás még alapvetően elismerő volt, és elsősorban mint nyelvi tényt üdvözölte a művet. A Hahn-Hahn grófnő pillantása és a Hrabal könyve már sokkal gyengébb visszhangot kapott, az azóta megjelent dolgok, színmű, hangjáték, műhelyfor- gács-gyűjtemények pedig a fanatikus rajongókat leszámítva figyelmet is egyre kevésbé. A Harmonia... tehát egy intenzív várakozás erőterében jelent meg. ,[Vastagnak lenni jó” -ezt, hajói emlékszem, Szilasi László mondta a szigligeti beszélgetés során. Nem mindig van ez így, például Bodor Adámtól az olvasók örömmel veszik a viszonylag vékony könyveket, de Esterházy esetében kétségtelenül így van.

Ez természetesen korántsem csak terjedelmi kérdés. Esterházy kipróbált eljárása, hogy apróból épít nagyot; tehát hogy nagy szerkezeteit rövid szövegelemekből rakja össze — sokszor nagyon is azonos módon komponált elemekből, mint az Egy nő esetében, ami egyébként arra is példa, hogy egy mű valamennyi állítása egy alanyra vonatkozik, s ez egyre nehezebbé teszi, hogy az olvasó az alanyt reális entitásnak tekinthesse, tehát ott egy nőnek, itt édesapámnak. Azt hiszem, az Egy nő valójában kísérleti darab volt a Har- móniá...hoz. Igaz, szignifikáns eltérés, hogy az Egy nő kisprózalánc, a Harmonia... pedig architektúra. Ez a lényege a befogadás-lélektanának. Hiszen az olvasó visszatekintve kronologizál. A szerkezetben az időt mintegy architektúraként érzékeljük, és magunkban helyreállítjuk a helyesnek látszó időrendet akkor is, ha az író megkeverte az epizódokat — az a körülmény azonban, hogy az épülés során a hétköznapi logika szerint korábbra helyezendő dolgokat később ismerjük meg, illetve egyáltalán, hogy az illeszkedő elemek között rés van, különössé, hézagossá teszi az építményt. A mű értésében aztán nemcsak ezeknek a hézagoknak az illesztésnyoma, hanem maga a helyretevés gesztusa is megőrződik. Tehát nemcsak tér-, de akcióélmény is raktározódik ilyenkor. Az ember olvasás közben folyamatosan hipotéziseket állít fel arra nézve, hogy mi fog történni a következő mondatban, bekezdésben, fejezetben. Ez a feltételezés része az olvasatnak. Persze ezek a hipotézisek gyakran tévesnek bizonyulnak. Ilyenkor helyesbítjük, és új hipotézist állítunk fel helyette.20 A korábbi, kijavított feltevés azonban nem semmisül meg, csak elhalványul. Nem felejtjük el teljesen. Sőt amikor a mű szövege nem ad lehetőséget arra, hogy pontosan megértsük a történteket, amikor nem bukkanhatunk az igazság nyomára, az olvasat akkor sem a keresés kudarcát, hanem a megoldás alternatív természetét raktározza el az emlékezetünkben.

Ez a kulcsa annak a módnak, ahogyan az igazság megjelenik a posztmo463