Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem

a második részben mind egybefüggbbb, ívet alkotó vallomássá, történetté épülnek.

Ami pedig a célt illeti, az újabb memoárok, ha tárgyilagos stílusban íródtak is, nyilván arra szolgálnak, hogy az arisztokrácia méltatlan helyzetét megismertessék az olvasókkal, és rokonszenvet keltsenek. Esterházy munkájának ilyen hatása aligha lesz, és úgy tűnik, hogy éppen az érintettek részérói nem is fogadja osztatlan elismerés. Az Ez így volt! reakciót nyilván beló'lük váltja ki a legkevésbé, és nyilván ok tudják igazán a helyén értékelni azt a kijelentést, hogy ez a könyv teljes egészében regény, nem más. Jóllehet az ikergondolat ebból az értésből már kimarad: „...regényként kéne ezt olvasni, és se többet, se kevesebbet nem követelni tőle, mint amit egy regény tud adni (mindent).” (V.ö. 5. számú jegyzet.)

Talán meglepően hangzik, de ezeknél sokkal közelebbi kapcsolatban látom állni Esterházy regényét Oravecz Imre Szajla-könyvével, a Halászóemberrel. Rokonságot teremt a transz-avantgárd, újszenzibilis megalkotottságon és han- goltságon túl az önéletrajzi és családtörténeti tematika, a hanyatlástörténetként értékelt történelmi szituáltság, az az eljárás, hogy ugyanazt a történést a műben több helyen és eltérő verziókban adják elő, hogy idézeteket és valódi vagy áldokumentumokat illesztenek az irodalmi szövegbe. És persze az intenzív halál-élmény tematizálása. (No meg az sem elhanyagolható rokon vonás, hogy az évszázad ezzel a két korszakos remekművel zárja le a líra és az epika történetének egy szakaszát, és nyit meg egyúttal egy következőt.) Esterházy vállalja is ezt a rokonságot, egyebek mellett azzal a gesztussal hitelesítve, hogy az Oravecz-könyv több versét egészében (jóllehet nem teljesen változatlanul) idézi — persze, mint minden mást, ezt is jelzetlenül — a regény első részében. így a 46. „mondat” az Oravecz-könyv Tizennyolcadik század című darabjával azonos (ami egyébként Oravecznél is önidézet, A régi Szajla című szöveg némiképp átigazított változata az Egy földterület növénytakarójának változása című kötetből), a 205. A hír vételével, a 308. a Ló című darabbal egyezik meg; utóbbiban Esterházy ki is kacsint az olvasóra, amikor az eredeti töi’ténetben név nélkül szereplő lónak az Imre nevet adományozza. Igen valószínű, hogy a Második rész 110. szövegegységében is Oravecz előtt tiszteleg, amikor azt írja, hogy a XIX. század elején az egyik Bécsben nevelkedett, de Egerben élő Esterházy-ős jnegismerkedvén az ország szépségeivel, járva a környékbeli varázslatos dombokat, a titokzatos Szajla völgyét" kezdte jobban megérteni a magyarokat. Szajlának nincs völgye, se titokzatos, se másmilyen; Szajla a Tárná völgyében fekszik. A tulajdonnevek cserélgetésével folytatott játékban a Szajla helynév valószínűleg a Szépasszony völgye vagy a Szalajka-völgy helyére kerülhetett.

A két műben rejlő szemléletbeli rokonságra utal, hogy a család mindkét műben helyként konstituálódik. Oravecz oda megy vissza (Szajlára), ahol a helye. Amely hely történelmileg meghatározott. Oravecz paraszt (már elnézést, de ez nem sértés, sőt), tehát a tárgyiasságába megy haza. Esterházy arisztokrata, tehát a családba megy haza. Ez a család azonban helyszerű és strukturált. .Létezett valamiféle önkéntelen és élő családkép. A család leírható, mint város, Rózsadomb, Kőbánya, polgármesteri hivatal, rendőrség, Duna. Mint egy táj. De leírható-e a táj? Van-e tájleírás? Leírliató-e a világ? És olvasható-e?...” Persze, tudjuk, hogy van tájleírás. 0 maga írja mindjárt a

462