Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem
xLingua, die trophea Beate Virgini, Matri amabili Dei Altissimi! Concinant vocibus in terris musici, resonent laudibus in cclis angeli!” Visszatérve a regényhez: ott hagytam abba, hogy milyen is ennek a két regényfélnek a szövegtani, prózapoétikai természete. Kézenfekvő' lenne azt mondani, hogy a Harmonia... ugyanúgy két részből tevődik össze, mint a Termelési regény, vagy a Fancsikó és Pinta. Előbbi annyiban is előképe a Har- móniá...-nak, hogy az egyik fele (igaz, ott az első rész ilyen) egybefüggő történetet imitál, míg a másik kevésbé összefüggő „epizódok” (valójában műfaj és szövegtípus tekintetében is igencsak eltérő természetű rövidebb szövegek) sorozata. De a részekre tagolás általában véve is Esterházy kedvelt szerkesztési eljárása. így a formálisan egységesnek látszó A szív segédigéi is három részre tagolódik: a temetés nyitójelenete és a kórházi zárókép viszonylag egybefüggőbb egysége közé nehezen definiálható szövegegységek rendszere illeszkedik. Én azonban azt gondolom, hogy a Harmonia... esetében másról van szó. Umberto Eco írja A rózsa nevéhez írott széljegyzeteiben: „...kiadóbeli barátaim azt javasolták, hogy húzzam meg az első száz oldalt, amit ők nagyon nehéznek és kimerítőnek véltek. Határozott nemet mondtam (...) Amolyan vezeklés vagy beavatás ez az első száz oldal, és ha valakinek nem tetszik, az ő baja: lent marad a hegy lábánál. (...) Az író (...) ezt a száz oldalt azért írja meg, mert így akar az elkövetkezendők olvasására alkalmas olvasót teremteniValami olyasmiről van szó, hogy amikor az olvasó „kiolvassa magát” ebből a sűrű, informatív szövegközegből, mintegy megkönnyebbülten halad tovább, sokkal olvasmányosabbnak tartja a továbbiakat, jóllehet ott sincs kevesebb szakismeret a történet fordulatai közé ágyazva, de valamiféle tanfolyamon addigra már megkapta a szükséges kiképzést a szövegben való mozgáshoz. Ennek az analógiájára is elgondolható lehet az Esterházy-könyv: az Első rész hozzászoktatja az olvasót ahhoz a nehezen bevehető alapszabályhoz, hogy édesapám identifikálhatatlan entitás; lehet bármilyen tulajdonságokkal rendelkező személy, de akár állat,7 épület, melynek a másolatát Romániában megépítették8, sőt a (Űrinek nevezett semmi is.9 Ezek után a második rész „reális” őrületei, az apa döbbenetes metamorfózisa nem írói hiba, nem a jellemábrázolás abszurduma, hanem visszautalás. Gyakori megállapítás, hogy az első könyv egyfajta folyamatosan szelídülő, nyelvközpontú, mintegy a posztmodern mocsarából való kigázolásra szolgáló és igen nehezen olvasható szövegegység volna, míg az azt követő második könyv igazi, komoly, felszabadult történetmesélés. Érett, realista, anekdotázó próza, valódi epika. Persze megkérdőjelezhető, hogy ezek magukban véve értékes tulajdonságok-e, és hogy csakugyan újdonságnak kell-e számítanunk őket Esterházy prózájában. A komoly ellenvetések, amiket az eddig megjelent recenziókban olvastam, az első részre vonatkoznak. Valóban, ennek a negyedfélszáz oldalnak a roppant közegellenállásával feltehetőleg az olvasók jó része nem fog megbirkózni. Nyilván lesznek, akik egyszerűen átlapozzák, és azonnal a közvélekedés által realistának tartott második részt kezdik olvasni. Ez azonban korántsem olyan 458
