Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem

könnyű falat így, mint amilyen olvasmányosnak az első részhez képest érzi az ember. Főként azért, mert rengeteg sehová sem kapcsolható és magában véve bizarr, értelmezhetetlen mozzanattal fog találkozni. Két példát mondok: ,4 fólszolgált bor olyan öreg volt, ó, hogy megzselésedett, és ezért kis tányérkára tették, és késsel-villával ették. (...) Borhoz értő emberek mondják, ilyen nincs, ez nem lehetséges. De már késő, már nem tudok erről a képről lemondani..." (491. p.) A másik még radikálisabb: „...futásnak eredek, lesek vissza, nem ér-e utol, nem ér-e utol a két szó; mintha kilőtt golyó elől futnék. Tehát vagy álmodom, vagy mindjárt meghalok. Ez utóbbi következik be.” (663. p.) Ez a megoldás tűrhetetlenül különcnek tűnik, ha nem előzi meg roppant mennyiségű ugyanilyen bizarr jelenet az első részben. Egy példa: ,4 papámat elhurcolták Mauthausenba. Megölték rendben, ahogy mindenkit. Negyven kiló volt, amikor hazatért...” (213. p.) A halál efféle reverzibilitása lépten-nyomon megmutatkozik a könyvben. Tulajdonképpen az egész mű bizonyos értelemben halálregény10, de ennek a motívumnak a jelenléte a Második /'észben egyértelműen arra utal, hogy ebben a szövegegységben éppúgy a fikció törvényei a meghatározók, mint az első félben. Nem szívesen fogalmazok ilyen kategorikusan, de azt hiszem, hogy az első rész mellőzésével csak a második elolvasása egyszerűen félrevezető olvasat megalkotásához vezeti az olvasót.

Jó, persze, mondhatnék erre, de a kérdés az, hogy kell-e ebből az első részből ennyi? Nem érhetné-e be az olvasó fele- vagy harmadennyi bizarr epizóddal?11 Annyival is jogosabb ez a kérdés, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy a legkifinomultabb és a legalaposabb olvasó sem tudna húsznál több ilyen epizódot feleleveníteni és akár a legtöredékesebben is elmondani. Tehát azt lehet mondani, hogy néhány szignifikáns elemet leszámítva az első rész 371 „mondatából” 350 feledésre van ítélve. Szükség van-e akkor ezekre egyáltalán? Az a benyomásom, hogy ezek között a részek között nincs felesleges.12

Azt a vélekedést sem tudom komolyan venni, hogy az első könyv afféle nyelvi játék lenne, míg a másodikban végre megjelenik a tisztességes refe- rencialitás, a realista program beteljesülése. A regény a nyelvben működik, a regény világa nyelvi világ. Csakhogy az a tapasztalatom, hogy agytörzsi szint fölött semmi sem létezik, ami a nyelv megkerülésével működhetne az emberben. Persze ebben az értelemben a vizualitás és a zene is a nyelv speciális esete. És ez megfordítva is igaz: nem létezik nyelv, amelyben ne működne az egész gondolkodás és emlékezés architektúrája, és a hozzá kapcsolódó histo- rikum, kultúra és ethosz. A műben tehát az egzisztáló nyelv beszél, amelyben egy pont sem állhat úgy, hogy ne legyen ontológiai státusa.

Apropó pont. Feltűnő tipográfiai megoldás, hogy az Első könyv „számozott mondatai”, melyek persze többnyire több mondatból állnak, aránytalanul nagy ponttal, illetve egyéb írásjellel végződnek. Ezt a megoldást a könyvön belül semmi sem indokolja, vagy legalábbis kézzelfogható magyarázatot nem kapunk rá. Esterházynál azonban gyakori jelenség, hogy egy-egy gondolat megértéséhez korábbi műveiben kell kulcsot keresnünk. Itt is erről van szó. A Ki szavatol a lady biztonságáért? kötet Ágnes című részében szerepel a következő szöveg: [a lektorijelentésíró] ,/isztala fölött, néhány Klee-reproduk- ció közt kockás papírlap függött: EGYESSZÁM HARMADIK SZEMÉLYBEN ÍROK, ETTŐL BIZTONSÁGBAN ÉRZEM MAGAM, AZT REMÉLEM, HOGY NEM HALOK MEG OLYAN HAMAR. A végére filccel nagyobbacska [kiem. az

459