Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Határ Győző: Umbrae Sumus

pünk ezt a hiányt ünnepli mint kivételességget/sajátosságot/kitüntető másságot.

Beérni azzal, hogy a filozófia hevenyészett kompendiuma a „művésznek” elég, lévén a bölcselet amolyan fogódzó (?), amelyben megkapaszkodhat, ha épp kedve szottyan: ez alapvetó'en nem igaz. Hogy Kálnoky László szerfölött érzékeny az ontológiára - meglehet; de hogy ó', a költő' két verssorban elmondja azt, ha nem többet, mint Berkeley, Leibniz, Husserl vagy akár horribile dictu, maga Parmenidész: ez megint alapvetően nem igaz; ez a kívülálló, a kerítés mögül bekukucskáló felületes benyomása csupán

a költő per se közel sem tudhat annyit az ontológiáról, mint a gondolkozó, aki a filozófia e csúcsdiszciplínájában járatos és toronyemeleteinek bejárásával egy életet tölt. Annyit? Hogyan is tudhatna a költő; hiszen a költő ún. „tudásának” felsőfoka, amit elérhet a filozófiában, a mélyengés. Semmit nem érzek annyira filozófushoz méltatlannak, annyira megvetésre méltónak, mint a felületes mélyengők hölderlinádáit - amit persze távolról sem Heidegger hozott divatba, velünk volt annak divatja, amióta oltári szentséggé avatta a német nagyromantika.

tiszta sor, a magyarok genómájának csonkasága mián van minden úgy, ahogy van; irodalmi tudatukból, szent hagyományaikból ez az intellektuálisan létfontos DNS-sáv hiányzik, nincs, és ezt a hiányt ünnepük, mint felsőbbrendűségük és felülmúlhatatlanságuk bizonyítékát. Mi lehetne ennél kétségbeej- tőbb, mint az, hogy bölcseleti beállítottságommal a Honban ennyire végletesen hazátlan vagyok, és hogy igazi hazámnak, a filozófiának mennyire mélyen alatta van a „Haza a magasban”...?

Minekelőtte ennek az írásnak nekiültem, a tükörbe néztem és szemen köptem magam. Arra az esetre, ha pillanatig is hinném, hogy ez a pár sor (vagy ez a könyv) majd jottányit is változtat a Leányzó Fekvésén. Más szóval, ha azt találnám hinni, hogy a „magyar irodalom” nevezetű Harmadkori Masz- szívum szikláinak fizikokémiai sajátságain mozdít egy hangyafaszányit is

ahhoz évmilliók kellenek.

Hová lettem én Befogadásom ” kutyakomédiája)

No de tényleg, hát igazán: hová lettem én? Elkallódtam. Elsikkadtam. A kiértékelésekből kihullottam, az egybevetések/összehasonlítások során senkinek eszébe sem jutok; a kritika kifogóhálójában, kis- és nagy halak - ott fi- cánkolnak/vonaglanak rakásra. Mázsálják őket, méricskélik, súlyozzák a kofák rugós mérlegén; az irodalom szabómértékével körméretüket, hosszukat, uszonyaikat számra/nagyságra (esetleg mint a cápauszonyt, sütve, ízletességre); halpikkelyeik színét/számát/geometrikumát. Pikkelytelen hasukalja puhaságát, színét. Mindent. Feljegyzik, statisztikát csinálnak belőlük, betöltik a komputer gyomrába, kielemzik. Szókapcsolások, indulatszavak, stílusfordulatok, fonémák gyakorisága szerint. Manapság az én nevem még véletlenül se merül fel. Párhuzamot vonni? Egybevetni? Engem ugyan nem hasonlítanak senkihez, és senkit - hozzám.

Hová lettem én? Mikor sikkadtam el?

mi lehet a bűnöm/fogyatékosságom, hogy máris ilyen tökéletesen feledésbe merültem/merülök?

453