Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Magos Krisztina: A műveltség kihívó bája

módon hihetetlenül széles nyelvi spektrum nyílik a beszélő számára, amelyen kedvére kalandozhat, esetleg csaponghat egyik végponttól (véglettől) a másikig, illetve számtalan köztes megoldást, átmeneti formát dolgozhat ki. Közben a metaforáknak is teret engedhet, a konkrét esetben például a „meny- nyei fényszedő” szerepeltetésével, aki az egykor előállított, tehát többek között kiszedett nyomdai termék másfajta „kiszedésében”: kiszárításában-elhalvá- nyításában, tehát egyfajta visszavonásában szerepet játszó, a zivatar elmúltával megint „(l)azúr” égből élénken tűző napsugaraknak feleltethető meg. Lejjebb a metaforizálódás épphogy óvatosan elindul, de tetszetős módon nem lendül be teljesen; ez történik az eresz meg a viola da gamba összehozásakor: a csöpögő bádoglefolyó által produkált légrezgető effektusok, illetve a gordonkaszerű vonós hangszer húrpengésének egymásba tűnése feltételezhető itt, ám annyi elliptikus diszkrécióval, olyan szolid jelzésként szerepel, hogy talán igazából mégsem... S akkor már csemegeként érdemes a végén megjegyezni, hogy a „Fatilla gyöngybetűi” természetesen idézet: ,Attila gyöngybetűi falamra felszögezve”, áll Kormos István egyik korai versében.

A „dolog” különben eleve azzal indul, hogy Zsávolya e munkájának címe a latin „lectori saluteml”, azaz az olvasót bevezetésképpen üdvözlő kifejezés kifordítása. A szöveg mondója „light” módon megőrzi az első szó eredeti helyesírását, ugyanakkor a hangalakbeli egybeesés alapján magyar szintagmarészként használja azt, és a valakire irányuló latin dativusból a mi nyelvünkben határozó jelzőt csinál, amelyet a morfoszintaktikai-fonetikai kvázi-azo- nosságot a legmesszebbmenő szemantikai elkülönböződés mellett is fenntartó „salutem-dalűtem” képzeletbeli páros második tagjához illeszt. Ez az utóbbi szó persze agrammatikus, tehát maximum „dalütem”-ként (precízebben legfeljebb mint „dal-ütem”) létezhetne, ami természetesen már önmagában is furcsa egyéni szóalkotás. De ez a legkevesebb. Zsávolyának az a fontos, hogy ’lektor (olvasó) által dünnyögött énekecskét’ kreáljon ebben a versében, amelyet aztán a klasszikus hagyományból ismerősen, fülbemászóan csengő cím-emblémával lát el. Pontosan ennyi tehát ez a szöveg: egészen pontosan (még) a beszélői-szerzői József Attila-olvasás előszó-féléje. Nem kevesebb, mint a hagyományos-áhítatos József Attila-olvasatok szentségtörő megkérdőjelezése, ilyen módon a „sokféleképpen torzult kultusszal” (a szerző kifejezése, Szép- irodalmi Figyelő, 2000. 3.) való hetyke szembehelyezkedés.

A.Könnyű negyed megbízható keresztmetszetet ad alkotójának már a nyilvánosság előtt is egy évtizedes lírikusi pályafutásáról. Az összeállítás mind a formai műfajjelölők vonatkozásában (rímes vers, szonett, szabadvers, prózavers felé mutató szövegátadás egyaránt található a kötetben), mind pedig tematikusán változatos. Négy ciklusa három valódit rejt: a szerző egymást követően három kvázi-cselekményesnek nevezhető mintázatot dolgoz ki részletesen, melyek sorrendben formálisan a nagyvilág (Kozmopolita gyász, ezzel részletesebben nem foglalkozunk) a vidéki Magyarország (Pannon Pension) és a budapest-józsefvárosi forgatag (Könnyű negyed) „bűvköreire” közelítenek rá. A negyedik verscsoport (Archaikus vadorzó) afféle „álciklus”, amely a „Megőrzött versek” alcímet viseli; rövidségével és heterogenitásával egyaránt saját függelékszerűségére utal. (Hogy a sajátos megjelölésű „Megőrzött-versek” mögött pontosan milyen gesztus feltételezhető, arról később szólunk.)

A könyv második ciklusa a legjobb példa a Zsávolya-féle hangsúlyozottan

381