Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Magos Krisztina: A műveltség kihívó bája

kontextusában. Ezt a sokat kockáztató és eléggé újszerű eljárásmódot még nem tudja az irodalmi rájátszásokat egyelőre általában mindenáron szoros jelentéstulajdonítással értelmezni, „megfejteni” kívánó kritika. „Bár Zsávolya szövegeinek allúziói kiteijedt műveltséganyagot aktivizálnak az olvasóban,” - íija Chován István (Hitel, 2000. 2.) - „mégis öncélúnak, funkciótlannak érzem őket a legtöbb esetben. Egy-egy játékos cím, átalakított idézet szervetlenül helyezkedik el a versszöveg egészében, mintha csak szerzőjük pillanatnyi szeszélye folytán került volna oda.” Hát éppen ez az! A „szeszély”, azazhogy a szándék: az intenció. Mármint a szerzői... Hiszen az ebben az alkotói univerzumban létesülő intertextualitás legtöbbször nem az újraírás(ok) vonatkoztatási rendszerében helyezkedik el. Ezzel szemben úgy merül fel, hogy a lírai alanyok csupán mintegy végtelen számú mozaikos építőkockaként kezelik a különböző művekből származó gondolati, retorikai és szintagma- tikus fragmentumokat, forgácsokat, s azokat a régi szövegek szempontjából nyilván esetleges, az új, az éppen (ezek segítségével is) létrehozott alkotások tekintetében viszont bizonyára koherens szerkezet(ek)be rendezik. Természetesen előfordul, hogy egy frissen létrehozott munkába több, egymástól akár nagyon különböző régi-új szövegből kerülnek át elemek, mint ahogy gyakran mindössze egyetlen - többnyire az alaphangulatot megadó, indító impulzusként funkcionáló, tehát: provokatív - momentum is elegendőnek bizonyul a zsávolyai alkotó, nyelvteremtő mechanizmus működésbe hozásához. Kultúrtörténeti, irodalmi inventáriumának veszedelmes, ám gyönyörű játék-készletét pedig természetszerűleg — vagyis ennek a lírának az élményköltészeti „hitelességtől” való alapvető elütésénél fogva - fiktív alanyok között osztja szét a költő.

Hogy ezek az alanyok meglehetősen szerzőközeli szubjektumok maradnak, azt Zsavojnyik Zolti figurájának (ennek a kihívóan bájos, műveltségében körülbelül ,fuldokló”, azt mégis elengedhetetlenül élvező-gyakorló gyerekes felnőttnek vagy netán: felnőttes gyereknek?!) a szerepeltetése mutatja leginkább. Ezt a Zsávolya Zoltán szlávosan, illetve otromba álfinomsággal elferdített nevű alteregójaként feltűnő szereplő (akinek nemcsak monogramja, hanem feltehetően világképe is megegyezik a szerzőével) a hisztérikus irónia és az intellektuális infantilizmus radikális (nyelvi) viselkedésmódját produkálja a Lectori dalűtem című versben. Miután a hirtelen jött nyári zápor elől pánikszerűen a lakásba menekülő beszélő ráébred arra, hogy imét kint felejtett Fa- tilla- (azaz József Attila-) kötete károsodhat az időjárás viszontagságai közepette, gonoszkodó pszeudo-patetizmussal felsóhajt: „Fatilla gyöngybetűit / víz szántja, nap felissza; / mennyi fényszedőt itt / előz locspocs komisszá.” Utóbb azonban, miután kiderült az ég, jellemző módon már nem látja olyan „reménytelennek” a helyzetet: „Fatilla mégse tűn el; / eresz peng: viol’ da gam- ba...; / páráll a terasz, hűnye; / szárítom könyvét valagamba’.” Ezen a szöveghelyen körülbelül minden együtt van, ami a Zsávolya-féle módszer megértéséhez fontos lehet. Nála az emelkedett („víz szántja; páráll”), esetleg csak helytelen-sznob („tűnt el”) nyelvhasználat és a szaknyelv („viola da gamba”), vagy valamelyik dialektus („valagamba”) felhasznált elemei merész, de szerves egységben kapcsolódnak össze. Ebbe beleférnek az ilyesféle trendeket esetleg csak imitáló megoldások is, mint amilyen például a hamisan népi ,komisszá”, vagy az indulatszóra emlékeztető esetlenség („hűnye”). Ilyen

380