Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...
rosszul vagyok hogy van, aki eljátssza, hogy a magánéletbe nem enged bepillantani, átjárhatatlan falakat épít, ugyanakkor meg írja a könyveit. Szerintem ez az, ami nem megy. Amikor az ember eldönti, és publikálni akar, mit tegyen? Teljesen a gyakorlati oldalra vagyok kíváncsi: hova megy, kinek adja oda, ilyesmik. Ez a része az ügymenetnek igencsak változó. Ma egészen másképp működik, más mechanizmusok működtetik, mint a hetvenes években. Akkoriban meglehetősen reménytelen volt a helyzet, legalábbis így éltem meg. Nem tudom, mások hogy csinálták, nyilván ismeretség kellett, nem ártott, ha valaki /elfedezte” az embert, az egyetemen például volt esélyed, hogy egy tanár felhívja rád mások figyelmét, és hasonlók. Persze ehhez is lépéseket kellett tenni. Vannak most is, biztos, ilyesmi stratégiák. Legjobb, ha túlkerülve az alapvető és normális szégyenlősségen, elküldöd különböző lapoknak az írásaidat, és kész. Viszonylag egyszerű dolog. Az működik, ha egy fiatal veszi magának a bátorságot, mert ehhez tényleg bátorságot kell venni, és megkeres olyanokat, akik valamilyen módon helyzetben vannak, és így próbál ő is helyzetbe kerülni. Te mit csináltál? Konkrétan én mit csináltam? Abban a helyzetben, amikor még nem jelentek meg a dolgaim? Igen. Egy hosszú, vérbe frusztrált életperiódusban reménytelennek tartottam a helyzetet, magamat ebben a helyzetben, és nem csináltam semmit. Mivel nem tetszett az akkori mai irodalom - mármint ami megjelent belőle - arra gondoltam, hogy tehát rossz az ízlésem, ezért aztán gyakorlatilag abbahagytam, úgy öt évre az irodalommal való foglalatosságot. így reagáltam, naiv módon túlreagáltam. Nem gondoltam bele abba a számomra ma már egyébként triviális dologba, hogy az író, aki úgy dönt, és minden többi már ennek a döntésnek a folyománya. Hogy milyen író, az megint más kérdés, de ha valaki úgy határoz, hogy író, és kész, akkor ő író. Es kész. Ezen a jóisten se tud változtatni. Úgy gondoltam el, hogy létezik valami csak írók által birtokolt külön tudás, az teszi íróvá őket. Ilyen pedig nincs. A hivatás elhatározás kérdése: senki nem hív el, saját magad határozol magadról. Egyfajta, ha tetszik (ha nem) agresszió kérdése ez is, a magad számára teremteni egy addig nem létező teret. Ilyen típusú döntésekhez azonban olyan környezet szükséges, ahol normálisan kezelik az ügyeket. Egy bármilyen szinten terror alatt tartott társadalomban a döntéshez, akaráshoz, ambícióhoz való viszony nemnormális viszony, amely túlzottan agresszívvá, vagy nagyon is birkává formál. Vagy pedig hol túlzottan agresszívvá, hol egészen birkává. Szóval nem alakul ki a normális viszony a dolgokhoz, a létezéshez. Nyilván én is ennek egyfajta áldozata voltam. Az írást túlmisztifikáltam, isteni szikra meg ilyesmi, az pedig, hogy kiben van isteni szikra, számomra beláthatatlannak bizonyult. Bennem nyilván nincs. Valamit biztos alapjáraton nem értettem, mert azt gondoltam, nem létezik, hogy az éppen adott egész magyar irodalom nem stimmel, tehát ha nem tetszik a rendszer, akkor bennem van a hiba. Szikra pedig aztán semmi. Na most szerintem, ha van isteni szikra”, akkor valamennyiünkben van. Mindenkiből kipattan olykor, nagy a pattogzás. Sok szerencse kell hozzá, munka, reflektáltság, odafigyelés és könyörtelen, kíméletlen őszinteség ma373
