Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Makk Hajnalka: ...képzeld el, hogy az a nő Londonban kirakta a versemet...
gadhoz. Most, hogy erről beszélünk, rájöttem, én hiszek az isteni szikrában. Abban nem, hogy valami óriási különbség volna emberek között. Nem egyforma a leosztás, radikális különbségek azonban nincsenek, és ha van szikrázás, akkor az egy általános, antropológiai valami. Visszatérve a kérdésedre: én úgy reagáltam a helyzetemre, hogy írtam, aztán amit írtam - illetve amit gondoltam az irodalomról -, összehasonlítottam az engem körülvevő irodalommal, azzal, ami akkor ebből látható volt, és levontam a következtetést: itt semmi keresnivalóm. Nem fog menni. És abbahagytam. Négy-öt évig nem csak hogy nem írtam, nem is olvastam irodalmat, egyáltalán nem foglalkoztam vele: ami nyilvánvalóan annyit tesz, hogy csak azzal foglalkoztam. Úgy határoztam, hogy történész leszek. Aztán - most leegyszerűsítem a történetet - hosszú szerencsétlenkedés után, egy megvilágosodás-szerű pillanatban hirtelen átláttam, hogy ez nem így van. Nem leszek történész, hanem írni fogok. Magamnak, mert ezzel akarok foglalkozni, legfeljebb majd nem publikálok, kész, passz. Egyszerű belátás, hogy azzal foglalkozz, amivel akarsz, és amivel nem, azzal ne. Ennyire egyszerű. Viszont kőkemény konzekvenciái látszottak: miből fogok megélni, családot alapítani meg ehhez hasonlók. Ezeket aztán megoldottam, és úgy oldottam meg, hogy sehogy. Mármint hogy akkor nem lesz család, majd alkalmi munkából tartom el magam. Ettől aztán megnyugodtam, jól van, rendben, el van intézve, és kezdtem csinálni. És egy éven belül gyakorlatilag teljesen megváltozott minden, a semmiből hirtelen - mondhatni — sikeres helyzetbe kerültem. Ez csak így Jött”? Nagyjából igen. Az történt, hogy 1982-ben egy barátommal elmentünk Párizsba, ahol abban az évben a Magyar Műhely-találkozót tartották. Amire engem persze nem hívtak, kutya se törődött velem, de gondoltam, odamegyek és megnézem. Előtte Spanyolországba utaztunk, és amikor hajnalban kiszálltam Barcelonában a buszból, az összes könyvemet ottfelejtettem. Tízvalahány napig nem volt nálam olvasnivaló, és akkor azt csináltam, hogy jobb híján írtam. Tizenkét verset, annyit, mint addig egész életemben, és amikor a találkozón a Műhelyesek kérdezték, nem akarok-e felolvasni valamit, ott voltak ezek a szövegek. Emlékszem, bementem szépen a szobámba, lemásoltam a noteszból, és egyik este mit sem sejtve felolvastam. És ennek ott számomra valamiképp még ma is felfoghatatlan sikere lett. Csomó ember odajött és gratulált. Hány éves voltál akkor? Harmincegy. Kezdő írónak öreg. Nulla éves. Nulla perces. Volt tehát némi visszhang, kérdezték, hogy mikor lesz könyvem meg ilyenek? Könyvem? Egyáltalán, hogy ez számomra is működne, mármint hogy publikálni, az - bármilyen viccesen hangzik — addig föl sem merült bennem. Amikor hazajöttem, a meglévő verseimet valahogy összeállítottam. Móricka elképzeli, hogy kell kinéznie egy verseskötetnek, elvittem a Magvető Könyvkiadóba, elfogadták, megjelent, díjat is nyertem vele. Mint a karikacsapás. Előtte semmi. Nulla, aztán pedig relatíve centrális helyzet. Van-e valamifajta hierarchia, és ha igen, akkor szerinted hol vagy ebben? Többfajta hierarchia van. Ezek mennyire rugalmasak? A fiatal írók, költők mennyire könnyen vagy mennyire nehezen tudnak belekerülni? 374
