Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Horváth Kornélia: Versnyelv és műfajváltás József Attila Rejtelmek című versében

jelenti. A költő számára így a hűség nem a nyelvi formák megismétléseként, hanem azok újraalkotásaként válik csak lehetségessé, s a fölélesztett belső formák szöveggé szervezésének befejeztével valósulhat csak meg. A „könnyűvé tétel” ilyen értelemben a szó versbeli szerepére is vonatkozik, amennyiben jelzi a szó megszabadítását a benne felhalmozott történeti szemantika „terhétől”, mikor a költő e sűrített szemantikumot először trópussá, végső soron pedig versszöveggé bontja ki. (A jhűség” és a könnyűség” szavakat egyértelműen az alkotással kapcsolatban használja az 1929-es Harmatocska is: Jlát dolgoztam híven, / zümmögve, mint a rét. / Milyen könnyű a menny! / A műhely már sötét. ”)

A személyes nyelv megalkotásában létrejövő, a versben az én és az ének alakok kapcsolatával jelölt szubjektum azonban természetesen nemcsak a szerző „empirikus vagy biográfiai énjével” nem azonos, de lényegileg különbözik a vers kezdeti beszélőjétől, az „őrt álló” lírai szubjektumtól is. Ez a különbség az énnek mint grammatikai alakulatnak a második versszakbeli megszűnésében is megragadható, ahol az én helyét egyfelől a nyelvi tevékenységet jelölő harmadik személyű, másfelől a te-hez tartozó második sze- mélyű igei és névmási alakok veszik át. Ebből következően azt mondhatjuk, hogy a harmadik szakaszban megképződő én az első személyen túl nemcsak az ének / írás aktusát, hanem — és kizárólag a nyelvi alkotótevékenységen keresztül - a fe-vel jelölt második személyt is magában foglalja. A szöveg végén létrejövő versszubjektum természete tehát lényegileg dialogikus („in tér szubjektum”): e szubjektum személyessége az általa létrehozott versnyelvben, és az e nyelven keresztül a másikkal megvalósított interszubjektív viszonyban teremtődik meg.31

A te nyelvi alakzatain keresztül létrejövő személyesség hermeneutikailag a másikban való önmegértés mintájára írható le. „Az én oszthatósága, a neménként elgondolható másság nélkül nem lehetséges a megértés és viszont: ha a másság nem tartalmazza az én mozzanatát, nemcsak észlelhetetlen, de el- gondolhatatlan is marad.”32 Én és te kölcsönös megértéstörténete a szöveg legelemibb nyelvi szintjeit is szabályozza. Dialógusuk egyfelől a vers kétféle (szimultán) ritmusának párbeszédében köszön vissza, másfelől a költemény szövegtestét anagrammatikusan is rendezi: én és te hangformája, mely már a címszóban eleve együtt „rejlik” (Rejtelmek), végig hangalaki-etimológiai együttléteivel szervezi a szöveget (rejtelmek, engemet, megérted, tedd... énnekem, nehéz hűséget). Én és te története ugyanakkor bizonyos fokig szét is választható. így például az én megképződésének folyamata felől interpretálható a sormértékváltás megszűnése a középső, majd rendezett formájú visz- szatérése az utolsó versszakban, míg a te névmás azon második, illetve harmadik szakaszbeli anagrammatikus előfordulásai, melyeket a tedd 2. személyű igealak hangalaki rekurrenciája is összeköt (megérted, teérted, téged, tedd) a te megértéstörténete felől válnak értelmezhetővé. A felszólító módú ige a sorozat végén önálló szóként is megjelenik - s a négy alak közül egyetlenként nem rímpozícióban —, ismét csak a hangforma szemantizálódásának, szóvá válásának útját reprezentálva. A versben elénk állított nyelvképző - artikulációs és szemantizációs - folyamat a megértés applikációjáig, a tettig vezet. Az én számára ez a tett az írás, a te számára pedig az írás mint nyelvalkotás „könnyűvé tétele”.

360