Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Horváth Kornélia: Versnyelv és műfajváltás József Attila Rejtelmek című versében

magát a ha szót is kiemelvén: a ha itt a sor elejére, vagyis legnyomatékosabb helyére kerül, s e pozíciójával feszültségben áll jelentésbeli telítetlensége, relatív üressége. Ez a szintaktikai-ritmikai eljárás, akár a szócska háromszori ismétló'dése, újra a szó hangtestét, s azon keresztül a belső formát állítja előtérbe. Aha eredetileg határozószó volt, ám ismeretes egy állatterelő, egyben figyelemfelkeltő funkciójú történeti homonimája is. Ilyen minőségében ez a ha! kapcsolatot tart a halld! haliga! hallgasd! felszólító igékkel26, s ezek jelentésében egyes nyelvjárási területeken, így például Kárpátalján, ma is használatos. A ha hangformai ismétlődése ezt a homonimikus jelentést is megidézi — József Attila költészetében a ha hangkapcsolat a „hangzó hallgatás” témájaként máshol is föltűnik27 —, miközben a versnyelv létrejöttét a hangutánzó szavak mellett az indulatszavakból mint kiinduló hangkomplexumokból is levezeti.28

A vershangzás a szöveg tropológiáját is szervezi. A beszélő énjének „eltűnése” a középső versszakban egyrészt a József Attilára jellemző szinekdoché révén valósul meg nyelvileg. A testrészek (szem és szív) megnevezése a személy helyett - ami a beszédhelyzetben a lírai beszélő eltávolítását teszi lehetővé, tematikus szinten pedig, mint már jeleztük, a szólás témáját állítja a beszélővel történt esemény helyére — a vershangzásában nyeri el legteljesebb motivációját: a szól, szellő, szól, szól, szem, szól, szív alliterációs sorozat azon túl, hogy a szólást ismét mint hangzást állítja elénk, akusztikumában a következő szakasz meghatározó szeretlek szavát készíti elő, mely a költői szólás/az írás témáját a szerelmével kapcsolja össze. Másrészt a testrészek csak a szellő és a víz, a természet elemei után tűnnek föl a szövegben, s közöttük az átmenetet ismét a hangzásbeli megfelelés teremti meg: az alliteráció mellett a víz~szív palindróm szerkezetű anagrammája biztosítja a folytonosságot a szubjektum kétszeres közvetítettsége, két ,létformája” között. Az akusztikai hasonlóság a „cselekvések” azonosságát is eredményezi, vagyis a víz ,folyó” képessége ennek köszönhetően tevődhet át a szívre és a másik testrészre, a szemre {„folyamodnak teérted”), s tehet szert mintegy második lépésként elvont, metaforikus értelemre, vagyis az alliteráció és a palindróma a szakasz trópusképzésének generátora lesz.29

Azt mondhatjuk tehát, hogy a költemény „kiinduló” énje a nyelv zengésében rejtetik és tűnik el időlegesen, s onnan új énként oly módon tud kilépni, amennyiben ezt a hangzást ő maga is nyelvvé, a költemény egyedi, perszonális versnyelvévé alakítja. A szövegben létrejövő saját nyelv így mintegy a nyelv keletkezésének folyamatát reprodukálja, mikor a szó és a szónál kisebb nyelvi egységek hangzása felől építkezik, avagy- a költő szavaival - szavakká formálja a ,hangok anyagi zörejrendszerét”30.

A címben jelzett rejtés témájának másik versbeli metaforája a ,/iehéz hűség” (,fiebujtattál engemet / talpig nehéz hűségbe.”), amelyet mindezek után mint a nyelvhez való hűséget szükséges interpretálnunk. Ez a hűség azonban nem passzív, „szolgai”, hanem produktív hűségként válik értelmezhetővé, s nehézsége éppen a nyelvhez való alkotói viszonyulásból fakad (a ,jiehéz” melléknév az én és ének szavak alapszekvenciáját hangoztatja föl, s mint ilyen az „ének” és az én-kép létrehozásának jelzője lesz a szövegben). Másképpen szólva, a költői szövegben a nyelv iránti hűség nem a konvencionális nyelv- használat, hanem a nyelv eredendőbb lényege, eredeti létmódja iránti hűséget

359