Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Szilágyi István: Húsvét elé
Eredményes lelkipásztori munkájuk részeként - mint annyi más helyen a Habsburg birodalomban — kálváriát emeltek a városban, illetve az azt szegő egyik magaslaton. Ez annak idején még beépítetlen volt. A hozzá vezető gyalogút, a Kalvarija, ma a Villa Giuseppe kertjének oldalánál indul, amitől csak egy vékony, jelentéktelen házsor, talán az egykori alkalmazottak lakóépületeinek keskeny sora választja el. Magának a Kálváriának a történetét részleteiben nem ismerem. A fellelhető adatok szerint 1676-ban alapították. Léte valószínű szorosan összefügg az 1656-ban szervezett Agóniáé Christi társulattal, és a hívőket megihlethette a Vitus-templomban tisztelt, még a középkorból való csodás feszület is. A tulajdonképpen eredetileg a Vitus-templomtól induló utat stációk szegélyezték, a csúcson pedig egy három feszületes kálvária-jelenet és az 1678-ban épített Szentsír-kápolna állt. Ezek maradványait akartam felfedezni. A széles forgalmi utak mellett a Kalvarija szorítóan keskenynek tűnt, pedig 3-4 méter is megvan. Lejtős szakaszok és lépcsők váltogatják rajta egymást. Kőből vannak a lépcsők, a burkolat, terméskőből falazták a szem- magasság feletti kerítéseket, és persze a házakat is. A kő nyilván a Karsztról való, jellegtelen, színtelen, de törése éles, bántó. Fárasztotta a talpat, ami a másfél órás újabb gyaloglás után bizony már égett. Néhány hónap múlva láttam, hogy egy magyar kálvária-film operatőre kamerájával a felvezető út göröngyeit, hasadékait, szikláit is megörökítette. O tudta, amit én ott leginkább csak éreztem, hogy a mindenkori kálváriáknak már az útjában is benne rejlik a szenvedés, az önként vállalt törődés, amit aztán nagyobb, szinte fokozhatat- lan fájdalmak követnek. Ezek jelképei elsőként a stációk. Mi maradt meg belőlük? Többségükből szinte semmi. Néha alig voltak sejthetők. Későbbi épületek tagolatlan falaiban egy-egy ottfelejtett ív árulkodott, másutt töredékesen be- deszkázott odú, amiben csak a hiány tátongott. Szemét és elhanyagoltság. De tud az ember felejteni! A Vladimir Nazor út keresztezése előtt jobb kézről egy kis presszószerű ivó áll. Vele szemben, a két út találkozásánál végre az első önálló kis stációkápolna! Deszka táblái nyitva, az illetéktelenektől azonban még egy gömbvasakból hegesztett rács is védi. Bent már semmi sem utal a kálváriára. A hátfalon egy színes nyomat, kis oltárszerű asztalka, virág. A faragott kő nyíláskeret archivoltján azonban megmaradt az egykori írás: APPREHENDIT JESVM ET FLAGELLAVTT, azaz: Megragadták Jézust és megostorozták, ahogy Szent János evangéliuma írja. Háromszáz éves, néma üzenet. Még volt egy nehezen olvasható felirat töredék egy lejjebb lévő keretezésen, de aztán fölfelé a hegy tetejéig egyetlen újabb sem. Volt ugyan még egy önálló, de már rozoga, felirat nélküli stáció, a többit azonban szinte mint a vak, úgy kellett kitapogatni. Az ég, amely korábban olyan barátságosan öntötte el fénnyel a vidéket, mintha maga is gyászolná az elmúlást, komor lett, szürke és bánatos. Hét stáció volt összesen, vagy nyolc? Ma már nem tudni. A jezsuita hagyomány mindkettő feltételezését megengedi. Az út végpontján - különösen egy gazdag városban - szabályszerűen egy vagy két kápolna és egy többalakos kálvária jelenet állott. Mint említettem, így volt ez Fiúméban is. Ezeket ma már nem találni meg. Egy kő támfalból 347
