Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Szilágyi István: Húsvét elé

és más közcélú épületekkel. Aztán fokozatosan nyári üdülőhellyé is lett; tarka virágai, pálmái, s természetesen a tenger azóta is mindig rabul ejti a középeurópai utast. Mögötte a Monte Maggiore meredeke, amiről azt hittük, hogy megfogja a hideget hozó viharos szeleket. Nem így történt. Az eső elmúltával azonban hamar visszaállt a kellemes, napfényes idő.

Szobánk a hatodik emeleten volt, s a tengerre nézett. Ha onnan nem is, de a hotel folyosója végén lévő erkélyről, vagy a tengerparti út néhány szakaszáról is jól láthattuk Fiúmét. Nappal kevésbé, de esti kivilágításban annál jobban. Hosszan terpeszkedett a szemben lévő oldalon. Tudtuk, hogy valójában csak egy keskeny sáv a parti lejtőn, innen azonban nagynak és méltóságteljesnek tűnt, s az érzést még fokozták csoportokba telepített újabb magasházai, melyek messziről jól ellenpontozták a tenger végtelen vízszintesét, ha később közelről néha brutálisnak is tűntek.

Abbáziában voltunk tehát, s vágyam belteljesedett. Az elmúlt évtizedek azonban érdeklődésemet jelentősen kitágították, s már az útra készülve is tudtam, hogy nem a környék felkapott tengerparti üdülőhelyeit, hanem Fiúmét fogom meglátogatni. Könyvespolcomon ott áll a Magyarország vármegyéi és városai 1897-ben kiadott Fiume kötete. Ha felületesen is, de sokat tudtam a városról. Ez azonban kevés volt, a térben valóságosan is érezni kellett. És különben is: Abbázia osztrák, de Fiume magyar — volt. Magyarsága ugyan egy politikai alku eredménye lett, de a kikötőváros gazdasági fontossága mellett örök vágyunkat is kifejezi a tenger iránt. Nem véletlen, hogy Trianon óta is többször megpróbálta az ország közös fejlesztésekkel megteremteni a kikötőhasználat lehetőségét. A tenger azonban több ennél, maga a félelmetes, de mégis vonzó végtelen. Ezt a lefojtott vágyat nem érti az, akinek van tengere. Nem értette a trieszti germanista, Claudio Magris sem.

Abbáziából Fiúméba gyalog mentünk. A mintegy 15 kilométeres út el- fárasztott. De gyalogolni jó, a képek változását meg lehet figyelni, fel lehet fogni. A huszadik század végére csak a mellettünk elrohanó autók figyelmeztettek. Az út hosszú egyenes szakaszai mindig a célbaérést ígérték, az azonban még sokáig váratott magára, hiába hagytuk már rég hátunk mögött a Rijeka táblát. De végül az is elkövetkezett. Ott álltunk a Corson, ami majdnem olyan volt, mint a könyvben, sarkán azonban, ha jól azonosítottam, az egykori Caffé Europa helyén a Mc’Donalds árulja ismert nemzetközi étkeit. Szimbolikus értékű változás, de ennek is van előnye. Ismerős terepen jártunk, ami úgy jó tíz évvel ezelőtt aligha lett volna lehetséges.

A térről a tengerrel ellentétes irányba, a Via del Municipio, ma Trg Re- publike és a Supilo nevű térszerűen széles lépcsős utcán indultam fel a valamikori kormányzói palotához, amit még Hauszmann Alajos tervei szerint emeltek 1893-95 között. Az előtte húzódó Via del Pomerio határolja az óvárost, délkeleti vége a Fiumara hídján át ma a városhoz csatolt Szusakba vezet. A Villa Giuseppe, József főherceg nyaralójának kertjét elhagyva az utca ellentétes, tengerpart felőli oldalához közel, az Óváros felső peremén található a nyolcszög alaprajzú, korábbi előzmények után 1638-1742 között készült Szent Vitus-templom (Chiesa di SS. Vito e Modesto), s toldalékaként a jezsuita épületegyüttes. A felirat ma is olvasható a homlokzaton: COLLEGIVM SO- CIET. JESV.

A jezsuiták 1633-ban telepedtek le végleg az akkor osztrák Fiúméban.

346