Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Pomogáts Béla: Kodály Zoltán és az irodalom

huszonnégy magyar költő ötvennyolc versét zenésítette meg!). Az énekmondó című költeményében arról tesz vallomást, hogy a magyar történelem egy súlyos nemzeti megpróbáltatásokkal együtt járó korszakában Kodály alakja és munkássága miként lehetett közösségi megtartó erő:

Lebiccenő ezüst-feje

még fénylik ránk az alkonyatban.

Szikár teste, mint a pajzs, melyről a bók, a gáncs lepattan.

Gúzsba kötött szavunk mögött dalunkat védi: zengjen, éljen!

Hát áradj ránk, forró zene, taníts az emberség dalára!

Őrködj szikáran, ősz zenész, barátodért is pártot állva.

S maradj velünk, hogy általad szeresse még e nép a sorsát; hogy nem veszett el, megmaradt a dalban-élő Magyarország!

Kodály Zoltán munkásságának és emberi-művészi magatartásának megtartó erejére hivatkozik Csorba Győző Kodály című költeménye is. Ez a vers a zeneszerző halálát siratva idézi fel az életmű gazdagságát és szigorú etikáját, méghozzá a régi magyar költészet, a régi magyar siratok hangján:

Mikoron már a sírásók jártak, s a gyávák rendre halálra váltak, meg-meginogtak szintén a bátrak, mikoron nyelv és torok már kiszáradt,

tetőgerendánk roskadt recsegve, ablakainkat jég ökle verte, sovány falatunk iszonyat ette, sőt gyakran azt is szájunkból kivette,

mikoron a jó, erős bizalmat, a bennünk élőt úgyis, ha hallgat, nem bírták szóra semmi hatalmak, s kötél adott vagy vándorbot nyugalmat:

a háborgónak, némán nyögőnek fülébe vágott mentőn az ének, hangja a kínnak, hangja az éjnek, a sarjú kedvnek, a makacs reménynek;

244