Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Pomogáts Béla: Kodály Zoltán és az irodalom
dott. Dini mint plebs zajongott, futkosott és ordítozott »panem et circenses«-t az amfiteátrum fokain. De Caesar intett: pollice verso, az oroszlánt megölte a gladiátor, a gladiátort földhöz vágta a szenátus, a szenátus hátára ugrott a plebs. Aztán az oroszlán dögtetemét circus-i menetben kivonszolták az arénából, a császár és kísérete elvonult. Dini békává változott s egy egész hangversenyt kuruttyolt el a némává vált küzdó'téren minden emberi erőfeszítés hiábavalóságának méla himnuszaként...” Ezek voltak a kollégisták ritka ünnepnapjai, az önként vállalt fegyelem feloldásai, a pihenők a könyvtári munka, a minden szellemi energiát lekötő, minden erőt felemésztő tanulás után. A Kollégiumnak ma - jogos - legendája, mondhatni, mítosza van. Bizonyára azok miatt a növendékek miatt, akiknek sorába például Kodály Zoltán is tartozott. Valóban, az Eötvös Kollégium a magyar művelődés és pedagógia történetének egy kivételes, kellően még ma sem értékelt fejezete. Tudósokat, tanárokat, művészeket: egész embereket nevelt. Egész embereket, akik vállalták az önkéntes fegyelmet és erőfeszítést, és közben megőrizték fiatalos kedélyüket. Ahogyan megőrizte Kodály Zoltán, akinek ifjúi alakja, rokonszenves arcéle Laczkó Géza önéletrajzi regényéből kibontakozik. Költői tükrökben Kodály Zoltán egyénisége és munkássága nem egyszer ihlette meg irodalmunkat, költők és írók egész sora adott számot azokról az élményekről és indíttatásokról, amelyeket az ő példájából és zenéjétől kapott. A teljesség igénye nélkül a következőkben erre szeretném felhívni a figyelmet, már csak annak következtében is, hogy a Kodály Zoltán alakját idéző, az ő zenei művei által megihletett költői alkotások mindig a zeneszerző szellemi örökségének valamilyen karakterikus vonására figyelmeztetnek. A költők vallomása nem egyszer figyelmeztet arra, hogy Kodály munkásságában milyen nagy szerepe volt az éneknek, annak, hogy a magyar zenei, népzenei hagyomány és a huszadik századi magyarság egymásra találjon. Weöres Sándor Kodály Zoltán 70. születésnapjára (1952) című verse a magyar „róna ezer énekét” idézi fel, Páskándi Géza Kodály-fa című verse „ezredévek” örökségének megszólaltatására hivatkozik, Kányádi Sándor Kodály című verse arról beszél, hogy ő az a zenész, „akinek térdén egy nemzet lovagolhat”, Vészi Endre Éneklő iskola című költeménye a Mesternek arra a tanítására figyelmeztet, miszerint „mindenik gyerek / kis antennája legyen a zenének, / maga is hangszer, síp, húr és vonó, / mit fölzenget az ének.” Fodor András, akinek költészetében mindig is ihlető szellemi forrásként kapott szerepet a népi és régi hagyományokat kiaknázó modern magyar zene, aki emlékezetes költeményeket szentelt Bartók Bélának, akinek zenéjéről különben kitűnő könyvet is írt, Kodályban természetes módon találta meg egyik szellemi ösztönzőjét és mesterét. Naplójegyzeteiben igen gyakran tűnik fel a zeneszerző egyénisége és munkássága, Kodály és a magyar költészet című 1981-es tanulmányában igen nagy tárgyismeret birtokában adott képet arról, hogy Kodály kórusművei miként találtak ihlető forrásra a magyar költészetben Kecskeméti Vég Mihálytól, Berzsenyi Dánieltől és Kölcsey Ferenctől Ady Endréig, József Attiláig és Weöres Sándorig (mint Fodor kimutatta, Kodály 243
