Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Földvári István: Az eső jött vele
teket, a fűben még mindig ott feküdt az elefánt, aminek egy dárdacsonk állt ki a hasából, és át volt lóvé a homloka.- Akkor most az öregeket kérdezem, hogy igazságot szolgáltassunk: mi a büntetés őseink és az ő őseik szerint a bűnre, amelyhez foghatót nem láttunk, mióta főnök vagyok. A vének nem sokat vitatkoztak, éppen csak egy kicsit, a rend kedvéért. A büntetésben mindannyian egyetértettek.- Mi, a törzs vénei sem emlékszünk már arra, amikor a szomszédos pongvék a mi területünkön elvették egy vadászunk zsákmányát. Még az utolsó nagy esőzések előtt történt, azóta hasonlóról sem tudunk. Sem őseink, sem az ő őseik idejéből. A bűnöst dárdával kell átdöfnie a vadásznak - elszenvedett szégyenéért. így történt, hogy hiába bizonygatták jóhiszeműségüket, hiába hajtogatták, hogy nem látták sebesültnek az állatot, az pedig, hogy szerintük a területet a varázsló mutatta nekik, a paláver szemében csak bizonyítéka volt a hazugságaiknak, hisz Motikoe a törzs legféltettebb területe, és a törzset nem érdekelte az az érv sem, hogy az ország törvényei tiltják a megtorlást, mert hiszen hol van az az ország, ők csak azt tudják, hogy ez az ő földjük eddig és eddig, azon túl pedig a szomszéd törzsé, meg kellett nevezniük a tettest, és amikor kiráncigálták az egyik németet, az kétségbeesésében, hogy Manuera kezébe vesz egy feléje nyújtott dárdát, és úgy fogja, hogy a fa majd kettétörik a kezében, azt kezdte ordítani, hogy nincs igazság, mert hárman lőttek egyszerre, hármójuk közül bárki lehetett. A főnök felfigyelt a jajveszékelésre, és azt parancsolta Outának, hogy fordítsa le, mit mond az idegen, de a habozó Outát megelőzte a varázsló, ezért végül még két németet löktek az előző mellé, és Manuera az elsőbe belevágta a dárdát, a dombján érte, és döbbent csend lett. Csak a szerencsétlen üvöltését lehetett hallani, és az egyik idegen nő sikítását, aki aztán sírógörcsöt kapott, míg a második németet a vállánál járta át, az utolsót pedig az ágyékánál érte a dobás. Manuera aztán megint ott állt izzadtan és véresen, és az ereit, az izmait, az agyát elengedte az a vasmarok, ami megfogta a dárdákat, miközben mindenki úgy látta, hogy maga Manuera szorítja, az ő kezébe simul a farúd. Azt hitték vége, aznap már nem történhet semmi rossz. 24. De ekkor előállt a varázsló. Azt állította, a németek valóban hallottak valakitől Motikoéról, de az a valaki nem ő volt, bár beszélt az európaiakkal. Kafferekről, amiket a múzeumuk számára lőttek, és hogy elefántokat keresnek, de megpróbálta őket lebeszélni. Említette, hogy a síkság szent terület, és keményen megtorolják, ha valaki tudtukon kívül odamerészkedik. Az elefántokról más beszélt nekik, aki szerinte ugyanolyan bűnös, és megérdemelné a büntetést. Az esőcsináló. Csend lógott le a felhőktől egészen a földig. Outa azt hitte, nem a saját fülével hallja a vádat. Avarázsió Seilatsatsit és Ntotoatsanát szólította. A két nő szépsége és fontossága biztos tudatában állt a többiek elé. Látták az esőcsinálót, amint éppen a németekkel beszélgetett, sőt hallották is, igaz, nem érthették, de az esőcsináló a németek fegyvereit nézegette, aztán azok pár nap múlva megint meglátogatták őt. A paláver nemigen tudott mit kezdeni 19
