Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Marafkó László: Esendők

Már csak az asszony keménységével találkozott. A háborúról beszélgettek, sosem ó' hozta eló', tudván, hogy az asszony félje elesett a fronton. Mindig az asszony kezdte a beszélgetést, s megfellebbezhetetlenül közölte a véleményét. .Megalázták a németeket. Ezért tört ki a háború. Nem szabadott volna megalázni őket.” Örvénylő vitákba keveredtek, bármely ellenérve nem fölfele, még mélyebbre vitte őket. Az asszony korabeli újságokat idézett, dokumentumként, pedig a dokumentumok olyanok, mint a többrétegű festés, egymás alatt újabb ábrák az időben, a történészek még hitelesebbnek mondott adatai. Hiába kezdte volna el, sápadt általánosságnak hangzott az asszony lefojtott tőmondatai ellenében.

Gyűlölte a kemény hangjáért. A gyűlöletet nem szokás bevallani, de most legszívesebben az arcába üvöltötte volna. Hát mit képzel? Miért neki kell válaszolnia, aki akkoriban született, amikor az asszony férje már a fronton volt.

S mert gyűlölni szégyenletes, ilyenkor önmagát is gyűlölte. S ez abroncsként egybeégette őket.

Olyanok voltak a vitáik, mint egy torz álom: egy sebből fonaldarabkák ütik ki fejüket, mint áléit férgek. A történelem seböltései. Kibújtak, amit a test kivetett magából.

Az asszony remek réteseket tudott sütni, ezzel hódította el a kisfiút, Gábort is. „Csak a háborúról ne beszéljenek!” — fohászkodott magában. Mert ha az első válaszokat a gyereke nem tőlük, hanem az asszonytól kapja, s akkor egy életen át azokkal kénytelenek megküzdeni. Elébe menni nem akart, mert hogyan is terelné a szót olyasmire, ami a gyereket még csak nem is foglalkoztatja.

Egyszer szülői értekezlet után az osztályfőnöknő félrevonta. „Gábor elég furcsákat mond a háborúról. Megzavarja a többieket. De a tanárnőt is, hiszen ilyen korúaknak nagyon nehéz magyarázatot adni.” Legszívesebben rögtön indult volna az asszonyhoz.

Legközelebb számon kérte a történteket. ,Miért?” - vonta fel a szemöldökét az asszony. „Egyszer úgyis meg kell tudnia.” „De nem magától!” - mondta a férfi és remegett a hangja.

Amikor megint előhozta a háborút, a kisfiú is ott volt. Kitágult szemmel, megdermedve figyelte, hogy a nagyanyjaként szeretett „mami” éles hangon szóhoz sem hagyja jutni apát, akinek a nyakán lüktet egy ér. Már hazafelé mentek, amikor a fiú megszólalt: „Ne bántsd a mamit. Én akkor is szeretem.” „Én ne bántsam? Én?” - kiabálta, a járókelők meg nézték őket.

A párnán megmoccant a fej. „Enni? Ugye?” Igenlésül megrebbent a szeme. Már csak így beszélgettek. A férfi vett a pépes ételből egy kis kanállal, a felét belekente az asszony félig nyílt szájába, megvárta, amíg elmajszolgatja a nyelvével, s akkor következett a másik fele. Mire egy nagykanálnyi mennyiség végére értek, az asszony teljesen elfáradt, s elbóbiskolt. Az alvás sem hordozta a könnyű visszatérés ígéretét. Olyan vizeken járhat, ahol a test ladikját már más erők kerítik hatalmukba. A férfi a szobában a néhány szép bútordarabot, a szőnyeget, a pár képet nézegette. Ennyit bírt az asszony összespórolni. Az újrakezdések után. Az egyik festményt az a férfi hozta, aki a régi fényképen jobbról állt. Nagyritkán fordult meg az asszonynál, vidéken élt a felnőtt lányával és unokájával. Visszafogottan meghitt viselkedéséből gyanítani lehe217