Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Gángoly Attila: Előszó
A szentiványi puszta pedig hallgatott. Néma volt az egész határ, mint a bűnös, akinek kimetszették rágalmazó nyelvét. Elbújtak a hollók. A hangyáknak is nyomuk veszett. Oldalvást Szent Elmo tüze úgy világított egy százados tölgyóriás ormán, akár az ördöglámpás. A szikkadt lapályon viperaformájú kígyó tekergőzött át, pikkelyei foszforeszkáltak az aláhulló lidércfényben. Az elsó' istennyila jóformán kiszúrta a költő' szemét. Mellkasát alattomos erő rántotta görcsbe; megtántorodott, de összeszedte magát. A szívszélhűdés lehet ilyen ostobán nevetséges. Egyik lánykája már halott. Nem is láthatta a kinyújtóztatott pici testet. Fölfoghatatlanul parányi koporsó maradt csak belőle a kísértetjárta temetőben. Odabenn pedig az asszony — istenem, milyen fiatal még! - és a gondviselés meghagyta két gyerek. S a fullasztó ínség. Tátogó, éhes szájak a rogyadozó gerendák nyaktilói alatt... Midőn a förgeteg kitört, egész csillagrendszerek hánykódtak idegei hálójában. Az első villámok után öklömnyi csöppekben eredt el az eső, s habár hajadonfőtt volt, nem húzódott az eresz alá. Minden végre új kezdet köszönt, bömböli a kevély logika. De jöhet-e még kezdet ilyen vég után? Több mint egy éve már, hogy Görgey letette a fegyvert a muszka ármádia előtt... Egyetlen pillanat alatt állt feje tetejére a világ. Iszonyú orkánná dagadt az imént még gyönge fuvalom. Egy rángó képű, sakálmód vonító eszelős ábrázatát öltötte az égbolt, s a szélrohamok hamarost akkorákat rúgtak a tisztilakhoz ragasztott csűrbe, hogy hovatovább mindent elborított a rettentő recsegés-ropogás... A zivatar házba űzte. Bakfisforma teremtés jött elébe. A tudatlan vendég - ki csak úgy bezörget, hogy éjszakai szállást kérjen s kapjon - kutyafuttában akár az öregember eladó lányának is vélhette volna. Fürtjei loknikba csavarva sötétlettek fehér homloka körül.- Mi lelte, Mihály? Mily koszlott a szoknyája...- Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán egy szalmazsák sem jut...- Hozzám beszél, barátom?... Olyan különös ma az arca. Nem hűlt meg odakint? A vályogfalakon tovább erősbödött a zápor csapkodása.- A nagy egyetem túl hatalmas, nem emberre szabott - dünnyögte a férfi csak úgy magamagának. - Abrándképünk a jóról nem több az őrület céda öncsalásánál... Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek... Künn az elemek még mindig tombolva csatáztak, mikor lerogyott ütött- kopott íróasztalához. Reszkető ujjakkal simította maga elé a zörgő papirost. Egy mennydörgés mintha a földet is megrendítette volna széke alatt: jobbkézt hunyorgó gyertyája hajszál híján ellobbant. Végre-valahára belemártotta tollát a kalamárisba. Várt egy szemhunyás- nyit, aztán hüvelykjének baljós rándulásai közepette, dolgával siető hivatalnok módjára, ámde feszítő, vad nyugtalansággal körmölni kezdett: ,Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég...” 212
