Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Gángoly Attila: Előszó

Az emberevő vasárnapja

(Az irodalom ünnep; a vasárnap ünnepnap; az emberevő pedig én magam vagyok, aki megrágom a körülöttem kavargó sorsokat. Nehéz teher az emésztés: a zsíros falatok megfekszik, lehúzzák a gyomrot. Kéz, toll és lélegzet csak ritkán emelkedhet a papír fölé.

Az irodalom ünnepein - az én vasárnapjaimon - végül utolsó szálig visszaadok tulajdonosának, a világnak minden új testet öltő sorsot. Szellemidézés ez a javából, teliholddal, kuvikhuhogással - bár a kísértetek órája olykor késik.

S ha üt, a magam sorsával sem maradhatok adós.)

Most pedig következzék - kissé szabadszájúan - a rendhagyó történet:

Mindenki tudta a szigeten, hogy a törzsfőnök nagyétkű. Volt nap a teremtés szégyenére, amidőn két tengerészt vagy három hittérítőt is bekebelezett; olyankor aztán ideig-óráig nyugalom honolt a vulkánok alatt.

Nem csodálhatni, hogy a vitorláshajók kapitányai messze elkerülték a korallcsipkés partot, s a Brémai Missziós Társaság is lemondott róla, hogy a törzsfőnök népét megtérítse. Gyanítani lehetett, ebből előbb-utóbb baj származik...

S bár békésen hajladoztak a kókuszpálmák, a szigeten - már napok óta — csakugyan nem stimmelt valami. Hol a lagúna fövenyéről tűnt el szőrén- szálán egy bennszülött, hol az őserdő zöld homálya nyelte magába vándorát.

— Mindörökké, ámen — dörmögte szüntelen újsütetű szavajárásával a törzsfőnök, aki ezalatt egyre csak hízott. Ám mire megindulhatott volna személye körül a suttogó szóbeszéd és célozgatás, akár a dzsungel rossz lelkiismerete, magára maradt királyságában... Kutyaszorítóba került: vagy egyszer s mindenkorra lemond ínyencségeiről, amit rühellt volna megtenni, vagy éhen vész.

Pár napig sóvár ábrázattal bűvölte a látóhatárt, hátha fólbukkan egy kereskedelmi hajó - alkalmasint francia - a vízsivatag peremén. Aztán rosszul lett, verítékezett, szédült, majd elvesztette a térérzékét, s minduntalan nekiment valaminek: kősziklának, pálmafának. Egyszóval, orvosi nyelven, a kannibalizmus elvonási tünetei mutatkoztak rajta. Bizony, már a Missziós Társaság aranyszájú, ámde vékonypénzű papjaival is beérte volna, a szemhatár azonban üres maradt.

...Végül egy vasárnap gyomra makacsságának nem bírt tovább ellenállni, s jobb híján elrágcsálta csemegéje legféltettebb darabját, melyhez közel és távol - uralkodói gesztusként — még egyáltalán hozzáférhetett.

Sótlan vagyok, volt az utolsó gondolata.

213