Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Gángoly Attila: Előszó

GÁNGOLY ATTILA

Előszó

„... A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszívekben dúltak lábai. (...)

S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját...”

(Vörösmarty Mihály)

Dohány vagy dinnye?

Csapatostul keringtek a hollók a szentiványi puszta fölött. A költó' hajlott háttal állt a tisztilak eló'tti poros, dudva feszegette kövezeten. Két holdnyi kert. Mintha még nem vette volna számba elégszer nyomorúságos birodalmát, úgy bámulta maga eló'tt az anyaföld tenyérvonalszerű barázdáit.

Adassa ki a Három regét Pesten? Vagy a Leart fordítsa inkább? Hangulatához, mostanság rá-rátöró' borzongásaihoz illenék is a vén kelta tébolya. Lába körül, a kó'kockák repedéseiben gyászfekete hangyák tülekedtek. Moccanatlan állott tovább, s a számkivetettek szemrehányó indulatával bámulta a napszálltát.

A költő' aggastyán volt már, jóllehet nem látott többet ötven tavasznál. De micsoda félszáz esztendő volt az! Micsoda titánok szónokoltak az ország- gyűléseken — mennybe néző, ámde pokolra szánt, csillagok után nyúló férfi valahány -, micsoda eszmék tartották fogva a lelkeket! Lomha századok során nem mozdult annyit előre az ország szekere, mint akkor, néhány lázas, nyughatatlan év alatt.

Dohány és dihnye. Igen. És Lear. No meg a Három rege — előszóstul. Mert vigasz kell a népnek, hit magában és a jövőben... neked pedig betevő falat. Szégyen vagy nem, lásd be valahára, ami - jószerével alamizsnaképp - az akadémia pénzesládikájából csurran-cseppen, bíz’ édes kevés...

Az örök enyészet terített dús asztalt Baracska tőszomszédságában. Elmúlásról sugdosott a keleti szél. Az eget szürke felhők hályogja vakította meg: ítéletidő volt készülőben. A menny mögötti titokzatos jelenlét csüggedten nézett vissza a rövidlátón, fátyolos szemmel magasba hunyorgó öregemberre.

Előtte való éjszaka már óraszám dühöngött a hóvihar: a tájat vigasztalan fehér takaró födte... Holttetemekre szokás ilyesfajta rongyot dobni. Halotti lepel, mondják a papok, mintha bizony lenne menedék gondosan megválogatott szavainkban a fájdalom elől... Nagyot legyintett erre a vézna, penna- szorongatásban elmerevült kéz.- 0, de hisz régtől fogva dőre ideák adnak mankót végigbicegni az élet útján... — mormogta válaszképpen a szederjesre kékült száj, mintha pörlekedni akarna.

211