Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?

Ez hát a sors és nincs vég semmiben?

Nincs és nem is lesz, míg a fold ki nem hal

S még meg nem kövülnek élő fiai.

Az Előszóban azonban a munka teremtette üdvösség, valamint annak széthullása nem tárják fel az emberi nem etikai állapotát, csupán ontoló- giailag adott köztes voltát, s a léttörténések nem is az emberiség etikai állapotváltozások eredményei. Míg a korábbi Vörösmarty-versek esetében a konstrukció etikai jellege hangsúlyozott az ünnep megteremtésében („Mi dús a föld, s emberkezek még / Dússá teszik azt”; Az emberek, 1846; „mit emberész és kéz kivívhat”, Hymnus, 1844), addig az Előszó ban hiányzik a „tragikumnak ez az erkölcsi indokoltsága”65. A tragikus átfordulás, amely a szó elhangzásával veszi kezdetét, a szó tartalmát, az utolsó napokra vonatkozó ígéretet bontja ki. Az isteni eredetű szó megértése a Hymnusban („Add, hogy megértsük e nagy szózatot”), és a szó együttes kimondása az Országháza című költeményben az egyéni és közösségi lét biztosítéka, vagy egy etikailag konstruált transzcendenciát tételez, mint a Hedvigben („S földdel a magas menny összerendül; / Végbíró pedig lesz a nagy isten / S jót gonoszt a szív szerint itélend”). Az Előszó ban független a szó tartalmának felnyílása attól, vajon eló'zőleg megértésre talált (hiszen az elvárásban egészen másként mutatkozott „a szent szózat”), s nemhogy közösségi létünk alapja, de az ember végidejét hozza el, váratlan, ünnep-lét után, erkölcsileg vizsgálódó - ítélkező' transzcendencia nélkül. Vörösmarty fiatalkori versében, az Éjjel címűben (1823) még kérdésként hangzik el, vajon boldognak kell elképzelnünk ezt az istent - lényt a teremtés után („Öröm és kegyelem tengerén / Egy boldog isten ül?), amire az Előszó már határozott nemmel válaszol („bánatában ősz lett és öreg”), A vén cigányban pedig az isteni igazságszolgáltatásba vetett hit csak úgy állítható vissza, hogy a jelen katasztrófa-állapotát oly módon függetlennek mondja tőle, hogy Isten halálát állítja („Isten sírja reszket a szent honban.”). A magyar felvilágosodás és romantika irodalmában istenre mint retorikai fordulatra való hivatkozás legtöbbször teológiai tartalom nélkül jelentkezik (Bajza József: Isten hozzád, Eötvös József: Búcsú, Petőfi Sándor: Nemzeti dal), szinte egyedülálló ellenpéldaként Arany Dantéja, amely nem topikus frázisokból építkezik, hanem az agusztinuszi hagyomány újraértelmezője. Ezért is lehetséges, hogy az Előszóban egyszerre mutatkoznak meg zeuszi attribútumokkal felruházott antik istenek („villámok rajzolák le / Az ellenséges istenek haragját”), és egy erősen profanizált (és antropomorfizált) istenkép. Együttes jelenlétük nem volna meglepő, ha a költemény nem a prófétai beszédforma szerkezetét imitálná, s nem a végidőre vonatkozó tapasztalást mutatna fel, az események konkrétan megnevezett isteni irányítása nélkül.

Az Előszó más módon is elkülönül a magyar romantika szerzőinek jövőkutatásától. Ez utóbbiak ugyanis a jövő feltárását a magyar nemzet történelmi (Bajza József: Jóslat), vagy társadalmi viszonyai remélt átalakulásainak kontextusában (Petőfi Sándor: A XIX. század költői, Medgyes Lajos: Börtön-dal) értelmezték, s e jövendölés érvényessége vagy feltételekhez kötött („ha”), vagy ez az érvényesség egyszerre több alternatívát kínál fel („Még jőni kell, még jőni fog [...] Vagy jőni fog, ha jőni kell”). Az Előszó prófétikus beszédmódjának jellege nem csupán a jövő időre való mutatás gesztusát hordozza, hanem a

188