Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?

írás, Szentírás, az Újszövetség egyik feltételezése (fikciója) éppen Jézus kinyilatkoztatásainak szóból írásba való pontos (hiteles) átfordíthatósága lenne, az elhangzó szó viszont elválik a megszólalás kontextusától, s egy másik közegbe kerül. A „Midó'n ezt írtam” mutasson bár egy másik szövegre, vagy válassza az önidézés egy sajátos fajtáját, s a szöveg bírjon önmagára reflektáló képességgel, a szöveg felütése mindenképpen a vers egészével is dialogizál, mert vagy önmaga, vagy önmaga és egy másik szöveg állapotának közös rögzítettségét emeli ki. Az Előszó „beszélője” a „midőn” archaikus elemmel, valamint sajátos írásos voltára való rámutatással, mindenképpen a hagyomány részeként fordul az értelmező közösséghez: ami „írva vagyon”, vagy azért előzi az olvasást, mert egy másik szövegtestre utal, és ekként a hagyománynak, saját szerzői hagyományának folytatója, vagy mert erre a szövegre utal, és a hagyomány örökítését, „visszaolvasását” a közösségtől váija el. Az írás, a „leírt nyom”, az „ezt írtam” miközben megnevezi a tárgyát, olyan diskurzusra is rámutathat, amellyel nemcsak a tárgyat nevezi meg, hanem a megnevezéssel egyidejűleg annak az „írásnak” is mintegy hordozója.46 Ha az Előszót mint egy epikus, vagy drámai mű előszavát értelmezzük, akkor ez az írás (ha Gyulait követjük) részint az Örök zsidó fennmaradt részleteire, másrészt pedig önmagára, mint a mű egyik részletére, mint az Örök zsidó örökösére mutatna. (Ahogy az Utóhang Cserhalomhoz című Vörösmarty-mű, a Cserhalomhoz „vagyon írva”, másrészt önmagát mint szövegen kívülit idézi.) A Cserhalom „utószava” az olvasói eljárás szempontjából leírt szó, tehát irodalom, a műszubjektum szempontjából azonban hangzó szó, utóhang („Elzengte dalát”), ahogy a Tündérvölgy központi narrátora invokációjában így pozícionálja magát: „dalt mondok a világ hallatára”, a Zalán futásában pedig az elbeszélőszubjektum bizonytalansága éppen abból származik, hogy e dal vajon megértő .fülekre” talál-e. Ez Vörösmarty, és számos más romantikus szöveg fíkciona- litásának tartozéka, hogy a fikció locusára és időpontjára olyan múltbeli szövegek, pretextusok jel-elemei játszanak rá, amely textusok csak másodlagosan egzisztálnak esztétikumként, vagy azért, mert a „nép ajkán” élnek, vagy azért (mint a Cserhalom esetében), mert a közösség kiválasztott tagjai, énekmondók birtokolták, s nem is akartak „irodalom” lenni. A rómaiak már tudják, hogy a közösségi emlékezetet könnyen meg lehet rövidíteni, tudják: az írás „beleharap” a papírba, nyomot hagy az értelmezők percepcionális idejében; éppen ezért: akit valamely okból a császár és az állam ellen elkövetett vétség miatt megbüntetnek, annak „nyomát”, nevét is ki kell törölni. Ami nincs leírva, az csak lehetséges. Ami oda van írva, az létezik, mert elolvasható.

János Előszavában, majd bevezető látomásában elragadtatásba esik, mikor egy hang kiadja neki a parancsot, hogy látását írja meg egy könyvben, mert e látás csak úgy adatott neki, mint közvetítőnek (sugalmazott írás), akinek e sorokat meg kell írnia. „írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik.” (Jel 1,19) Ricoure szerint a történet azáltal, hogy a költő vagy író lejegyezte őket, az nem csupán az író, vagy költő személyes története lesz.46 A Gondolatok a könyvtárban, vagy az Előszó esetében a kultúrhistóriai és bibliai transzparensek megidézése a mű létmódjának hangsúlyozásába csap át, ahol a leírt szó a visszavonhatatlanság, a megkérdőjelezhetetlenség jelölője: „Komor betűkkel, mint a téli éj / leírva áll a rettentő tanulság” (Gondolatok a könyvtárban — a költemény nyitottsága pont abból származik, hogy tudjuk,

181