Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?
hogy tisztában vagyunk a „tanulság” bizonyosságával, de a „tanulság” mibenlétével nem.) Azzal, hogy az Előszó központi narrátora nem az írás nominális alakjáról beszél, hanem igei alakjáról („írtam”), mintegy beleírja magát saját szövegébe, s ennek a perszonifikációs eljárásnak lesz alárendelve a költemény személytelen beszédmódja. A jelen-lét formája az íráseffektus, tehát mindenképpen az Előszóra, mint az írás aktusának hordozójára mutat, a tárgy kettőssége viszont vitatható. II. Az írásaktus időreferenciája Ahogy dolgozatom bevezető szakaszában már utaltam rá, Kappanyos András tanulmányának „főszövegében” a „szövegkívüliséget” pártfogolja, méghozzá egyenlőséget téve a Három rege és Paul Hoffmann értelmezésének bizonyító ereje közé, szerinte a vers megírásához viszonyítva a midőn időmeghatározása néhány év, vagy legfeljebb egy évtized távolságában lévő pontra vonatkozik, a verszárlatban megjelenő akkor pedig néhány hónapnyira.47 A lábjegyzetben viszont egy egészen más témájú tanulmány megírásába kezdene, aminek központi gondolata, hogy csak akkor tudjuk az Előszót valamely más szöveg együttállásában látni, ha arról valamely valós történeti tudásunk van, ha tudjuk, hogy azok (cím és az intonáció) a versen kívülre utaló elemek. Kappanyos a lábjegyzetben rejtegetett értelmezését érdemes újra felidézni: „Ha minden irodalomtörténeti tudásunkat (irodalomtörténeti tudásunk: egyik vagy másik értelmezői magatartás elfogadása - a dolgozatíró megjegyzése) félretéve olvasnánk a verset, akkor a midőn a versen belülre mutatna, és „ezt” a verset jelentené, valahogy így, ilyen lelkiállapotban: ,/\z a szerencsétlen, aki ezeket írta...” „... az vagyok én, amit itt írok” József Attila A jelen időről múlt időben való szólásra más példa is akad: „Oly korban éltem én e földön...” Radnóti Miklós Ebben az esetben a midőn egyidejű lenne a vers mosójával, s ez egy pillanatban, a vers saját idejébe rántaná össze az időszerkezetet. Több egymástól elkülönült tudati szintet kellene feltételezni, s így — akár patologikus, akár nem - végső soron mégis pszichiátriai tárggyá válna.”48 Kérdés, hogy elképzelhető-e efféle poétikai jelenség a romantikus beszédmódban, s vajon csak a „függelék”-ben közölhető-e egy ilyen olvasat? Kappanyos jelen esetben nem az időszerkezet hármasában lát problémát, hanem abban, hogy az időszerkezet hármasa azonos lenne az írás aktusának jelenével, a szerző érvelése saját hozott példái ellenére ignorálják azokat a szövegdarabokat, amelyek a tárgy olyasfajta kettősségét állítják, hogy az „ezt” rámutató elem egyszerre létezne hordozó közegként, s egyszerre utalna önmagára, az Előszó ra. Az időszerkezet hármasságának feloldása, vagy tagolása (kinek hogy49) egy másik szöveggel 182
