Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?
Amit Gyulai nem mond, de értelmezését igazolná: hogy az elkészült nemprózai részletek is tartalmazzák a Vörösmarty-világ egyik kedvelt tematikáját, az emberiség eseményidejének, sőt magában a világegyetemben működő léttörténetnek és léttörvényeknek megszakadását.28 Látni akarom mint lesz semmivé Mint száll egyik nemzedék a más után. Mint hullnak össze minden csillagok Hamvában mint száll a roppant világ. Gyulai, aki Vörösmarty-monográfiájában meg sem említi az Előszót, Paul Hoffmann, akinek értelmezésében a vers a költő összegyűjtött versei előtt olvasandó prológusként (erről később), és Waldapfel-olvasatának közös eredője, hogy mindannyian feltételezik, hogy az Előszó valamely olyan mű együtt- olvasásában értelmezendő, amely vagy az „író előtt fekvő kész munka”29, vagy készülő munka, tehát olyan szöveg, mely adva van, rámutatható és kiválasztható a költői életműből, de ezeknek érvényessége az olvasaté, s ezeket mint utószót olvassák hozzá a művekhez (mert az előszó magában foglalja azt az elvárásunkat, hogy mindig valamihez olvasunk). Az adott szövegnek azonban nem feltétlen kell annak a szövegnek a valamelyikének lennie, amire az említett értelmezők rámutattak, akár a Szózathoz is olvashatnák az Előszót, a lírai én elvárásaira adott válaszként; esetleg egy el nem készült, vagy pedig egy jövőben megírni szándékozott (sic!) epikus vagy drámai mű prológusaként, amely mű adott, de melynek adottsága nem elsősorban fizikai realitásként jelentkezik, ahogy akkor sem, ha az Előszó, mint a romantika nyitányainak (Beethoven, Liszt), és előszavainak (Wordsworth, Hölderlin) egy része éppen a fragmentumszerűség, a töredékesség látszatával teljesedik. Az Örök zsidó „második változata” drámai költeményt sejtet. Már Mártinké András összehasonlító elemzésében rámutat a Vörösmarty-világ és a Tragédia érintkezéseire30, s valóban, ha az Előszót mint drámai költemény prológusát olvassuk, a Tragédiával való összevetés sem lenne érdektelen. Egy másik Martinkó-elemzés tárgyául a Tragédia világirodalmi státusát teszi, amelyben a szerző észrevétele, hogy ha a T'agédia az eszkimó színnél zárulna, akkor „lehetne belőle romantikus irónia, a „kétségbeesett kacaj” világirodalmi szintű, monumentális, korszerű kifejezése”31, amely tulajdonképpen egybeesik Schöpflin Előszó zárlatának értelmezésével: ,3 végén olyan elkeseredett, visszás gúny van, olyan provokálása mindennek, amire valaha valamit is tartott.”32 A Martinkó- és Schöpflin-interpretáció olyan - a Madách-recepcióban mélyen gyökeredző — kérdésfelvetéshez kapcsolódik, mint/hogy a Tragédia zárlata a Kezdet vagy a Vég manifesztuma? A mű „védelmezőinek” leggyakoribb érve (köztük maga a Tragédia-szerzőjének is)33, hogy Lucifer által végigvezette álomtörténetről van szó (innen a „pesszimizmus”, Lucifer kétségbe taszítani akaró szándéka), azt viszont elfelejtik, hogy a fikcionalitás irrealitása (álomszínek) olyan tapasztalatokkal ajándékozzák meg Ádámot, amelyekkel gazdagabb lesz, s hogy Adám önmegértése szempontjából nem igazán döntő, hogy álmodta vagy sem, ha azok a keretszínben szereplő Adámra is kihatnak, ahogy Frye szerint is szokásos értelemben nem létezik körmozgás: a visszatérő mozgás mindig valamilyen újdonságot rejt magában.34 Az Előszónak és a 177
