Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás

a. Mások sétálnak kegyesen,

Szeretteikkel ékösen,

Én csak sírok keservesen,

Fejem lehajtom könyvesen.

(Bözöd, Udvarhely m.)

b. Minden ember szerencsésen,

Csak én élek keserveszen,

Fejem lehajtom csendesen,

Csak úgy sírok keservesen.

(Rafajnaújfalu, Bereg m.)

c. Gyenge a nád, lehajlik a földre,

Gyengén sírok, elhallik messzire,

Még akkor is sírok keseresen,

Mikor fejem lehajtom csendesen.

(Vésztő, Békés m.)

c.l. Gyenge nádszál lehajlik a földre,

Ha sírok is, nem hallik messzire.

Hull a könnyem, az is csak csendesen,

Ha lehajtom fejem keservesen.

(Vajdácska, Zemplén m.)

Ez is gnómikus alakzat! Mind a közének, mind a népdalváltozatok - az a., b. és d. szöveg - a „minden ember” és „mások” megfogalmazással valamiféle mindenkire kötelező, a kultúrák gyökerénél fellelhető igazság érvényét nyilvánítja ki (pl. hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, I.Móz 2:18). Aközének ezen versszakának legjellemzőbb alakzata ismét a halmozás: egy ellentét mindkét oldalán két keményen alliteráló, ráadásul rímelő fogalmat állít szembe (kettesen, kedvesen/könyvesen, keservesen). Ez a páros, a maga módján igen hatékony szövegszerkeztő elv - csupán egy kicsit biccenti meg a „kettesen” többes, valamint az „Apolló” egyetlen alakzaton belül jelentkező logikai egyes száma.

Épp itt kell megállnunk. Nehéz eldönteni, hogy a számára nyilván idegen ,Apollót” pusztán idegensége vagy ezen biccenés helyrezökkentése végett hagyja ki az amúgy szövegkövető népdal (a. változat). De vajon kire vonatkozik az Apolló egyes száma? Észre kell venni, hogy a második sor az utolsó két sorral legalább olyan jól kapcsolatba hozható; sőt, a logikai egyes szám is ezt kívánja meg! A népdal szövegében a második sor egyaránt tartozhat az elsőhöz (a.) vagy a harmadikhoz (b. változat). Utóbbi esetben viszont - az énekeskönyvi szöveg esetében — nem akárki, hanem Apolló bánatáról hallunk.

Miért bánatos a fény és világosság istene? Különös történet kezd kibontakozni előttünk: a gnómáról, amely olyan műfajnak tűnik, amelyben Dio- nüszosz szólal meg, s amely őriz valami,beszéd előttit”, valami „nem emberit”; és az „éj fiuság”-ról, amely nem akar részesülni az Apolló fényességéből. Furcsa, különös és meghökkentő, de nehéz szó nélkül hagyni: éppen ,Apolló” hull ki a népdal horizontján, az az Apolló, aki pedig az ismétlés, sőt halmozás re167