Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
Az asszonyok — férfi nincs, csak egy öregember, meg a gyereksereg — szelíden sóhajtoznak: hová menjenek? Az arcok mégiscsak ismerősek. Örülnek, nem zavarjuk el ó'ket egészen.- Most majd a fiúk feldobálják a zsákokat-kosarakat ide magasabbra, egyiket a másikra. Mozgás, legények! Bármennyire is szűkösen vagyunk, azért kell elegendő hely: a készüléknek is, meg a négy összecsukható asztalkának is. Úgy néz ki, el tudunk helyezkedni. Kiválasztani a központ helyét: ez volt az első sietős feladat. Most jön a második: minél gyorsabban lecipelni a berendezést a pincébe. De ehhez segítség is jött: Dugin és Blohin - a központi készülék két kezelője, és a kiértékelő szakaszból is jöttek. Fölmentem. Kelet felől a rózsaszín hajnalpír már felkúszott az ég tetejéig. Láthatóvá váltak az eddig nem látható, ritkás bárányfelhők. De árulkodóan fölhangzik a repülőgép-zúgás. Hogy unjuk már ezeket az átkozottakat, milyen nyomasztóan hatnak ránk. De nem! Nem-nem! Ezek most a mieink. Ettől a tavasztól kezdve repülőgépeink egyre gyakrabban láthatók az égen. Mi pedig kihúzzuk magunkat. Még védekezésben voltunk, mikor éjszakánként, nehéz zúgással mind gyakrabban repültek nagy kötelékekben távbombázóink. (Minek örültünk úgy? hiszen ezek a mi orosz városainkat bombázták.) Mikor Orjolt bombázták, mi hatvan versztnyi távolságból is láttuk a fényszórók egymást keresztező sugarait, a légvédelmi ágyúk ezüstös felvillanásait, a vörös rakétákat és a bombarobbanások villámlásszerű fellobba- násait. Nemrég pedig megismertük azt az ujjongó érzést, mikor alacsonyan tértek vissza egy közeli hadműveletről - IL-ek voltak, csatarepülőgépek, és mi ,hurrát” kiáltottunk feléjük: ez nekünk közvetlen segítség volt itt a közelben. A mieink magasan repülnek. Pontosan ki van számítva, hogy a németeket el vakítsa az éppen felbukkanó nap. A kiértékelő szakasz összehangoltan dolgozik - megszokták. Óvatosan kivették a kocsiból a központ berendezését, és levitték a pincébe. Utána a kisasztalokat és az összes bemérő-rajzoló eszközöket. A vonalszerelők kívül a pincénél oszlopba rakják a vezeték-tekercseket, amelyeken rajta vannak a figyelőállások jelzőcédulái: mind ide lesz bekapcsolva, és minden vonalat innen húzunk ki. Kornyev törzsőrmester, mint gondos gazda, kiválasztotta a tábori konyhának a helyet — kicsit lejjebb, a bokrok között; nem túlságosan rejtett hely, de távolabb a házaktól: a házsor felülről teljesen a géppuskák hatókörébe esik. A bokrok körül megmutatta a gépkocsivezetőknek, hova ássák a fedezékeket a gépkocsiknak, s ő maga is — lévén egészségtől duzzadó férfi — segít nekik: a lényeg, hogy valamennyire bemélyítsék a gépkocsik motorjait a földbe. És mindezt lehetőleg ninél gyorsabban. Járkálok, idegeskedek, cigarettázok. Bárgyún forgatom a tereptáblát, újra meg újra megnézem a térképet, noha szinte kívülről ismerem. A nap közben teljesen feljött. Oszladoznak a bárányfelhők. Az emelkedőn, tőlünk felfelé húzódik Viszelki egyik utcája - tele van friss, feketén sötétlő tölcsérrel. A kis vízmosáson túl jobbra egy másik, lapos utca. Ott egy kis 117
