Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák

hetvenhatos üteg van elhelyezve. A házak mintha kihaltak lennének: ki a pincében, ki a kiserdőben rejtőzködik. Sehol egy füstoszlop.

Nos hát, Ovszjannyikov, nem olyan egyszerű itt a dolog.

De lám, jönnek! - hosszú, nyílt sorban jönnek felfelé a kis völgykatlanból. Távcső nélkül is érzem, hogy a mieink. Fürgén jönnek, Ovszjannyikov diktálja az iramot. De most, hogy ideérnek, újabb zűrzavar támad: mindegyik figyelőőrs szétválogatja a berendezéseit, tekercseit, hátizsákjait, hideg élelmiszeradagját - és az erre szánt rövid percek alatt kell Ovszjannyikovnak a térképen - belátása szerint - pontosítani a figyelőállások helyét, és felmérve az egységek erejét kijelölni, hogy melyik legyen az első, második... ötödik, és mindegyik figyelőállás parancsnokának megmutatni a helyére vezető irányt, azt, hogy hogyan vezesse a csapatot, hogy el ne tévedjenek, megadni az irányszöget. Az előjelzőnek még külön. Ez a tíz-tizenöt perc, amíg az egész üteg lázas tevékenységben van, a legveszélyesebb. Széttagolódunk, hogy ne legyen mind a hatvan ember egy kupacban - úgy könnyebb.

Jönnek a mieink, jönnek — a továbbiakban megy minden, mint a karikacsapás, szinte magától. Az őrsök fürgén készülnek a felfejlődésre.

Ovszjannyikovval leülünk egy kidöntött fatörzsre, hogy kissé pontosabban meghatározzuk a figyelőállások helyét.

Valaki szitkozódik a tekercsek miatt: a jót elemelték, és otthagytak helyette egy olyat, amelyiknek javított a vezetéke.

Mindegyikünk arca kialvatlan, elgyötört. A sapkák a fejeken összevissza felcsapva. De a mozdulatok gyorsak, mindenkit az a tudat mozgat: mi nem egyszerűen valami jelentéktelen helyi hadműveletben veszünk részt, ez a Nagy Támadás. Ez erőt ad.

A vonalszerelők összekötötték a vezetékek végeit, és kihúzták a kétvezetékes vonalakat.

A németek felől már repül egy félelmetesen süvítő, óriási lövedék, át a fejünk fölött - és bumm! Bizonyára az országút mellett fekvő Szetuhára lőtték.

Megjelenik az első mai,keret”, egy kéttörzsű Focke-Wulf felderítőgép; magasan, kitartóan zümmög, kémleli, hová kell lőni. Légvédelmi ágyúink nem reagálnak rá, a „keretet” egyébként is szinte értelmetlen lőni, mindig kitér a lövés elől.

Oda, Szetuha felé még jónéhány nehéz lövedék elrepült.

Amíg hűvös a reggel, el kellene végezni a bemérést. Rosszkor dobtak át minket.

Mindegyik figyelőálláson négy-öt ember van, a cipelnivaló nehéz és sok, csak az akkumulátortól majd leszakad az ember válla, tekercsből általában nyolc szükséges, az is több tíz kilónál; a hangfelvevő készülék ugyan nem nehéz, de csak ügyetlenül lehet átfogni, vigyázni kell rá, mint a szemünk fényére, még megsérti az ember a nagy membránt — s az darabokra esik szét. Ezenkívül még a transzformátor, a telefonkészülék, egyéb apróságok. Meg még a géppisztoly, egyeseknél karabély, rohamásó - mindezt cipelni kell. (A gázálarcot már régóta nem hordjuk magunkkal, bedobáltuk a teherkocsi rakterébe.)

A köpcös Burlov az embereit az első, baloldali figyelőállásba vitte; az iránytű a kezére van csatolva, mint egy karóra, mindig ellenőrzi az irányszöget - pontos irányba halad. Csapatában van a hórihorgas, nyugodt természetű, szívós szibériai, Jermolajev - a szélső állásokra Ovszjannyikov min118