Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Fazekas László: Szolzsenyicin
FAZEKAS LÁSZLÓ Szolzsenyicin „Ez az egyetlen ország, ahol a költészetet még tisztelik. Csak nálunk fordulhat elő, hogy versekért megölnek valakit, sehol másutt.” Az idézet Oszip Mandel- stamtól van, s későbbi sorsa igazolta őt: büntetőtáborban halt meg, és természetesen a verseiért. Szolzsenyicint ugyan nem ölték meg — igaz, ő nem verseket, hanem prózát írt, de a szovjet korszakban azt is ugyanúgy „tisztelték”, és Szolzsenyicin semmivel nem volt veszélytelenebb a hatalom számára, mint Mandelstam. így életét csak a szerencsének köszönheti, esetleg szívós élni akarásának, vagy — s ez az ő meggyőződése — a gondviselésnek. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918—) a mai orosz irodalomnak talán a legismertebb, legeredetibb, legkülönösebb (leghagyományosabb), legellentmondásosabb alakja - a jelzőket még lehetne folytatni. Pedig ifjúkora szinte szokványosán indult: iskoláit nagy szorgalommal végezte, lelkesen szervezte a Komszomol-munkát. Iskolatársainak visszaemlékezései szerint legfeltűnőbb jellemvonása az érvényesülési vágy volt. Az egyetemen matematika-fizika szakot végzett, közben levelező tagozaton történelemmel, filozófiával, irodalommal foglalkozott. 1942-ben került a frontra. Eleinte élvezte a tiszti szerepét. De a háború szörnyűségei hamar kiábrándították. ,Általában véve ez a háború feltárta előttünk, hogy a világon a legrosszabb orosznak lenni.” Meggyűlölte Sztálint, leveleiben csak ’pahan’-nak nevezte (ami az orosz alvilág nyelvében bandavezért jelent). A SZMERS (Szmerty spionam - Halál a kémekre), a katonai elhárítás felfigyelt rá, és 1945. február 9-én letartóztatták. A letartóztatás egy bágyadt februári napon ragadott el a Balti-tengerbe nyúló keskeny fóldnyelvről, ahol nem tudni pontosan, mi kerítettük-e be a németeket, vagy ők bennünket...” A hírhedt 58. paragrafus alapján „ellenforradalmi tevékenységért” nyolc év javító-nevelő munkatáborra és az azt követő száműzetésre ítélték. A börtönök és a munkatáborok világában, az emberi lét szinte minden feltételétől megfosztva „megvilágosodott”. Dosztojevszkijre emlékeztető módon ő is a fegyenctáborban vált íróvá. Belső meggyőződésévé vált: életének legfőbb feladata, hogy kimondja az igazságot a GULAG szigetvilágról. „Az a felismerés, hogy a börtön számomra nem szakadék, hanem életem legfontosabb fordulópontja, nagyon hamar és nagyon világosan megfogalmazódott bennem.” Tudatosan készült az írói hivatásra. Jegyzeteket természetesen nem készíthetett, emlékezetében igyekezett mindent rögzíteni. Jgy telt el a nyolc év rabság, a három év száműzetés, aztán további hat, illegális írással töltött esztendő — ami korántsem volt veszélytelenebb az előzőeknél...” 1956-ban rehabilitálták, 1957-től tanárként dolgozott. Valójában ez inkább ,fedőállás” volt, mert ettől kezdve titokban megszállottként írt. Három hét 113
