Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Hózsa Éva: Mándy "fabulái"

kerülő én (az animális lét nézőpontjából) az alávetettség szituációjának tapasztalatától, a spleenes közérzettől jut el a sztoikus állat-életbölcsesség felismeréséig, az új értékrend, valamint a szabadság kérdésének megvitatásáig. Lassan előrehaladó, a kezdeti novellák után az integráló középpontot nélkülöző, elégikus hangoltságú szövegek ezek, amelyekben részint a hagyományos bipolaritás nyilvánul meg. Az ere és a másik, a kint és a bent, a bezártság és a pikareszk tradíciót idéző (imitáló) csavargás, a beszélés és a látás kettőssége, illetve ezek egymásba játszatása, átváltozása, a köztesség megtapasztalása jellemző erre az intertextuális olvasást igénylő novellatípusra. Narratív szempontból azonban különböző szövegek tartoznak ide. A Tibor című gúnárnovella harmadik személyű, .hagyományos” novella, a Bogár című kutyatörténet a jelen időben megszólaló harmadik személyű elbeszélői magatartás mellett a belső monológokra irányítja az olvasó figyelmét, az Egy varjú mondja - már címében - a monologizáló beszédmódra, a modalitásra épít, a Kabinszúnyogok pedig mind a grammatikai időt, mind a nézőpontot váltogatja, ez már ,jegyzetszerű” szöveg, amelyben a kronológia jelentőségét veszti, a konkrét név, az egyéniség eltűnik, bár a kabinszúnyog megjelölés szintén név, és egyébként is a szúnyogok magányos akciói válnak fontossá. Az idő és a tér valamennyi novellában előtérbe kerül. Némely állattörténet a művészetszemlélet kérdéseit veti fel. A gúnárnovella cirkusz-epizódja a világirodalom bohócszövegeivel hozható összefüggésbe. A Bogár című novella esetében a házitanító „tanulmányi kirándulásra” viszi Ferit és a kutyát, a fiú „kint” próbálkozik a fa ábrázolásával, egyelőre eredménytelenül. A flaubert-i realizmus-elv személyes kudarca később a Mit akarhat egy író? szövegébe is bekerül.

A Tibor az életidő múlásának kérdése mellett elsősorban a térhez való kötődést veti fel. A fáskamra (a drótkerítés) és a konyha két pólusa (mindkettő a barna rongyhoz kapcsolódik) határozza meg a Tibor nevű liba adott életszakaszát, a köztes tér pedig a barna kör, vagyis a cirkusz porondja, ahol a gúnár mutatványosként repülhetne, ám a bohócokhoz hasonló sorsra jut.

A fáskamra az a hely, ahol Spitzeréket tömik, ahol a gazdaasszony másképpen viszonyul a libákhoz, mint kint. A még kinti életet élő és a tyúkokkal viaskodó Tibor a maga számára definiálja a fáskamra fogalmát: ,A fáskamra úgy élt Tibor képzeletében, mint valami sötét hely, ahová csak bemenni lehet.” Az állattörténetben az állatok reagálása, az embereket felülmúló „tartás” kerül előtérbe: ,A Spitzer. Ahogy ez a sorsát viselte! ... Mereven, oldalt hajtott fejjel állt, nem nézett se Tiborra, se az asszonyra, mintha mindezeken túl látna valamit, amire érdemes figyelni.”

Spitzer az a liba-szereplő, aki lát, a hozzá hasonló mintha-látás jellemző Mándy többi állatfigurájára is. Spitzer modellként határozza meg Tibor további magatartását és létszemléletét. Erre utal a novella befejezése, amikor a konyhában öreg napjait tengető Tibor sztoikus módon viseli sorsát, fogságát, ahogyan az Emeletek, ajtók madárkereskedőjének tökfőzelékkel és piskótatortával táplált elhízott, falánk kacsája: „Barna rongyot tettek a gúnár alá. Értelmetlenül nézte a körülötte sürgő izmos, meztelen lábszárakat. Nem gondolt semmire. Fáradt volt. Fejét lomhán, erőtlenül szárnya alá rejtette.”

Az állat örök vereségébe és függőségébe való beletörődés parabolája (ellenparabolája?) .konkrét” térben és szituációban ragadja meg a libaság túlélő közérzetét, a barna rongy vagy kör elkerülésének lehetetlenségét. A két zárt,

1085