Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Hózsa Éva: Mándy "fabulái"

pontszerű tér között pedig az utazás kalandja zajlik le. Alajos, a gúnárra emlékeztető férfi viszi őt magával, ez a kaland a különbözőség lehetőségét kínálja fel a kiválasztott libának: „Utaztak. És aki utazik, annak meg is kell érkeznie valahova.” A bohóc liba, aki ismeri a drótkerítést és Spitzerék példáját, erősebb, mint az ivásba menekülő gazdája. Tibor ugyanis kialakította létfilozófiáját: „Úgy kell venni a dolgokat, ahogy vannak.” A mindenütt „ellehet” keserű öniróniájával vállalja sorsát. A Tibor című novellában a Kafka-szövegekhez hasonlóan egy parabola rejlik, egy olyan „állatlegenda”, amely a megértéshez juttatja közelebb az olvasót. Spitzer meséli el Tibornak (ő a „beszélő” szereplő) a hatalmas pók történetét, akit a legyek megtámadnak, később pedig valaki eltaposott. Ennek a fabulának erkölcsi tanulsága van, amelyet Spitzer szinte toldalékként kapcsol a meséhez: „De amíg élt, úgy élt, ahogy akart. Egyébként mindegy, hogy végezzük.”

Mándy állatfiguraként megjelenő szereplői beleillenek az író novellavilágába. Kitagadott, elfojtott vágyakkal élő egyének ők. A vizsgált novella legfontosabb részlete például Tibor és Spitzer dialógusa (majd Tibor későbbi dialógusa). A dialógus a gadameri-platóni értelemben vett jelen, a megértés és megértetés nem a szóban, hanem a megtalált szavakon túl rejlik, sőt a beszélgetés valami önmagukon áthatoló létet jelent. A beszéd és a csend kettőssége mindvégig megnyilvánul, valahogy a szerepek is megoszlanak. Spitzer beszél, Tibor lát és figyel. A csend sűrít, és valamiféle teljességgel fed el. Tibor alig látható figurálisán, illetve libaként, legfeljebb a cirkuszban, amikor az okos liba szerepét játssza. Az antropomorfizáció kapcsán nem az a kulcskérdés, hogy liba-e Tibor vagy ember, mindenesetre figurális lény4, hanem az egyén azonosítása, magatartása, az identitás, valamint az emberi és az állati lét kölcsönössége, egymásba hatolása válik jelentőssé. Ezt bizonyítja a novella első szövegmondata: „Tibor, a gúnár úgy mászkált a baromfiudvarban, mint egy komoly, kissé stréber diák.” A pletyka, a tyúkokkal való rivalizálás ugyancsak az emberi tulajdonságok imitációja. A novella architextuális jellegét az állatszereplő megválasztása és a beépített parabola adja meg. Spitzer parabolája még „fabulaszerű”, Mándy novellája már nem az. A szerző szövegvilágába nagyon is beleillenek az állatszereplők és a hozzájuk kapcsolódó, ismétlődő motívumok. Magányos állatok jelennek meg, amelyek visszatérő szituációkat tapasztalnak, és kritikus attitűddel viszonyulnak az emberi világhoz. Az állatkapcsolatokat a bizalmatlanság jellemzi. Létszemléletükról, a következetlen sztoicizmusról pedig Mándy egyik rendhagyó interjújában vallott: „Már említettem, hogy nem szeretem a filozófiai rendszereket. De ha mégis megpróbálom valamilyen vonulatba illesztve meghatározni saját pozíciómat az élettel kapcsolatban, ez leginkább egyfajta sztoicizmus volna. Persze, egyáltalán nem túl következetesen. Időnként ugyanis nagyon erős indulatok hatalmasodnak el rajtam, ez pedig egy vérbeli sztoikustól meglehetősen idegen.” (Szigligeti esték)5

A Bogár kutyahőse kritikus és bizalmatlan, ám a szokásosnál jobban kötődik az emberhez. Az architextuális játéktér kettőssége nyilvánul meg a novellában: Bogár a Vándorhoz, a „Csavargóhoz” és az etető gazdákhoz is kapcsolódik. A novella teresítése ugyancsak fontos, a kutya az erdő-lakást kénytelen felcserélni a házzal, ahonnan csak kirándulásra vállalkozhat. A gazdaváltás tér- és életformaváltást is eredményez. Az erdész hűtlensége Tibor

1086