Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Hózsa Éva: Mándy "fabulái"
HÓZSA ÉVA Mándy „fabulái”1 Avagy architextuális viszonyrendszer és következetlen antropomorfizáció „De tud-e így ragaszkodni az ág a fa törzséhez, ahogy a kutya a gazdájához?” (Zelk Zoltán: Egy kutya emlékei) Mándy Iván „fabuláinak” hősei - az állatirodalmi szöveghagyományhoz híven - antropomorfizált állatok, némelyek az átörökített archetípusok ironikusan átírt változatai. Az állatok hangjához, az ,állathecchez” egyéni arc/álarc kapcsolódik, a nézőpont tehát kettős: állati és emberi egyszerre. Gyakran éppen az emberi ölt állati maszkot, a romantika visszaembertelenítésének hagyománya ironikus módon nyilvánul meg: nem véletlen például a gúnár Tibor neve sem. A név nem az állatirodalom jellegzetes típusaira, hanem éppen ellenkezőleg, az egyéniségre, az egyediségre, az emberire utal. Az architextuális viszonyrendszer tekintetében nem újraírásra, hanem folytatásra kerül sor. Folytatás ez abban a vonatkozásban, ahogyan Erdődy Edit közelít a Mándy- féle tárgyak antropomorfizációjához: „Úgy látszik, Mándy világában az elmúlás tragikumánál súlyosabb és megbocsáthatatlanabb az olyan élet, melynek ára az identitás elvesztése. A tárgyak, dolgok nemcsak egyszerűen élnek, önálló egyéniségük, identitásuk is van — ezt elveszteni a legfőbb rossz.”2 A fabulák, illetve állatnovellák szintén a végpontot láttatják, az emberi értelemben vett öregség, az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság és kitaszítottság szituációját, az egyéniség veszélyeztetettségét. Éppen azáltal rombolják le a műfaj hagyományos határait, hogy egyéneket, egyéni magatartásokat mutatnak fel, amely egyéni életutakból általános létfilozófiai következtetéseket vonhat le az olvasó, valamiféle parabola- vagy ellenparabola- jelleg tehát mégis érvényesül. Ezek azonban nem a fabulára jellemző erkölcsi tanulságok, hanem ontológiai kételyek. Mándy állattörténetei főként a XVII. és XVIII. század hagyományához kötődnek, amikor az állatmese a novella és az anekdota irányába tolódott el. Az irónia, az ironikus nézőpont leépíti a szöveghagyományt, az említett műfaji határokat. A szövegközi olvasás nyújtja azt a távlatlehetőséget, amellyel az olvasó Mándy szövegeihez közelíthet. A határok kérdését Leyla Perrone-Moisés tanulmánya vetette fel. A szerző szerint az intertextualitás megvalósulásához kétféle határ lerombolása szükséges: a beszédmódok (műfajok) határai és a textuális határ, a diszkurzív vagy generikus, illetve a szerzői tulajdonhoz tartozó határ ledöntése.3 Mándy állattörténetei eltüntetik a műfaji korlátokat, ugyanakkor kötődnek a hagyományhoz, sőt a mítoszi intertextualitáshoz. Az állati helyzetbe 1084
