Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Tóth Péter: Hoffmann János: Ködkárpit
TOTH PETER Hoffmann János: Ködkárpit EGY ZSIDÓ POLGÁR FELJEGYZÉSEI 1940-1944 Háborúban hallgatnak a múzsák, tartja a bölcsesség. A tételt példák sorával lehetne igazolni, még inkább cáfolni. Elég, ha a magyar irodalomból Vörösmarty és Arany, illetve Zrínyi, Petőfi, Ady és Radnóti háborús korszakait idézzük. A kizökkent idő azonban mindig is .kedvezett” a naplóíróknak, az életükkel számot vető gondolkodóknak. Kemény János, Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc óta megannyi elmélkedésnek, önéletírásnak volt kiváltó oka a fogság, a külső vagy belső száműzetés. Az egyensúlyát vesztett lélek kapaszkodókat keres; a múltba tekint, okokat kutat. Ki tudhatja, hogy a nagy és ismert vallomástevők írásai mellett hány olyan „kis ember” naplóját, visszaemlékezését rejtik a levéltárak, családi könyvtárak, padlások, amelyek helytörténeti értékük vagy hitelességük okán számot tarthatnának érdeklődésünkre? Hoffmann János öt füzete, amely a Szombathelyi memoárok című sorozat első köteteként a közelmúltban jelent meg, több szempontból is megérdemli figyelmünket. A szerző szombathelyi származású zsidó polgár. A premontrei rendi gimnázium növendéke, aki tanulmányait Bécsben, majd Budapesten folytatta, és apja nyomdokaiba lépve kereskedő lett. Anyai nagyapja Krakkóból származott, anyai nagyanyja a családi legendák szerint Heinrich Heine unokahúga volt. (Milyen sokatmondó, hogy a visszaemlékezésben Heine Henrikként szerepel.) A családban nagy becsülete volt a könyvnek, az irodalomnak, de ez mindig a befogadásra, nem az alkotásra vonatkozott. Hoffmann Jánosnak nem voltak szépírói álmai. Füzeteit nem a nyilvánosságnak szánta. Zord idők tanújaként 1940 októberében 45 évesen kezdte írni feljegyzéseit, és nem volt még 50, amikor - röviddel halála előtt — 1944 januárjában befejezte. Afeljegyzések nem folyamatosak, olykor hónapok teltek el újabb sorok nélkül. Túlzás nélkül mondhatjuk: a kis kötetet az élet komponálta. A szerző nem egyenes vonalú életrajzot vagy „családregényt” vázolt. A múltba tekintést jelen idejű kitérők, elágazások szakítják meg. De ezek sem kimódolttá, sem zavaróvá nem váltak; a felidézett riasztó események, az életesély csökkenését előrejelző újságcikkek a korrajzot hitelesítik. A krónikás egy pillanatig sem tetszeleg literátori szerepben, de rokonságának jellemzésekor, egy-egy családi anekdota elmesélése során, tanárportréiban igazi novellistaerények tűnnek elő. A füzetek műfaja az írás előrehaladtával megváltozik. .Kedves Gyermekeim, levelet írok nektek” — kezdődik az első bejegyzés. A bensőséges, személyes hang mindvégig uralkodó marad, bár a lapokon később akadnak sta1080
