Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Márfai Molnár László: A búgócsiga palástja
játos természete azonnal visszaüt, és a szándékolt könnyedségbe, az eredetileg artisztikusan alakított szövegbe kifejtő-értekező elemek kerülnek, a beszélő eredeti szándékával szemben is. Mint láthatjuk, a Bagatell című regénynek Az élősködőétől eltérő, látszólag lazább szövegszerveződése ellenére is legalább akkora tétje van: a nyelvi paradoxon ellenállását figyelembe véve felmutatni egy másfajta művészi közeg érzéki ellenállását. Az elbeszélés folyamatában megmutatni kívánt esztétikai minőség viszont leginkább másokra gyakorolt hatásában érhető tetten. A regény szövegének visszatérő mozzanatai azok a részek, melyekben a zenemű, annak sajátos előadásmódja és a közönség rájuk adott változatos reakciója az elbeszélés tárgya. Az ilyesféle szövegrészek olvasása nyomán rajzolódik ki, hogy a már említett paradoxon felismerése és ellenállásának leküzdése után magának az elbeszélésnek az irányultsága olyasféle imaginárius minőség felé tart, amely ugyan a szabadság hagyományos fogalmával megnevezhető, de amely szabadság már nem értelmezhető a modernség kategóriáival, hiszen kibontakozása a vágyképződés dialektikájának folyamatában zajlik le. A kibontakozás folyamata egy szintén meghatározatlan, szabadsághiányos állapotból indul, melyre a regényben csak elszórt, közvetlenül össze nem függő utalások találhatók (a főhős bölcsész egyetemi évei alatt is gyakorolja a fuvolajátékot, viszont első muzsikus-sikerei után is folytatja az egyetemet, később jó darabig még nem adja fel tanári állását az utcai hangversenyek kedvéért). Az ebből való kilépést az utcai zenélés teremti meg, amelyben tehát a vágyképződés említett dialektikája érvényesül. Az utcai muzsikus saját gyönyörét (szemben az egyetemi évek kollégiumi mosókonyhákban folytatott, örömtelen, akkor még perspektíva nélkülinek tűnő zenei gyakorlataival) abban találja meg, hogy az általa közvetített esztétikai minőség azonnali és leplezetlen reakciót vált ki az esetleges közönségben. Nincs tehát a hivatalos koncerttermek eleve megszűrt, reakcióiban kiszámított közönsége, nincs sehol a hivatásos komolyzenei közízlés által szentesített lehetséges előadásmódok valamelyikének kötelező választása, apró hibáit, csalásait, improvizációit és vizuális kiegészítéseit nemhogy elnézik neki, de mindez még tovább fokozza azt a hatást, melyet másokból kivált, s melynek dialektikus visszahatása rá szintén valamiféle beteljesülésként, a szabadság egyre közeledő ígéreteként érvényesül. ,A ritmikai, a modális hatáson fáradozott, és ahogy végignézett a várandósokon, nem egészen sikertelenül. Néhányan szomorkás komolysággal, míg mások a megajándékozottak mosolyával álltak előtte, mialatt tovább játszott. Arra azért ügyelt, hogy a zeneoktatásban a kedves mamák átszellemültsége nehogy izgatottságba csapjon, mert egyeseknek még megindulhattak volna a szülési fájdalmai.” (47.) „A kalandját követő napokban alakulhattak bármily szerencsétlenül a körülmények, játékával még azoknak a figyelmét is felkeltette, akik addig rá sem hederítettek. Valóban, vaknak kellett lenni ahhoz, hogy ne tűnjék fel a boltok előtt, a múzeumok bejáratánál, az üzletek árkádjainál, ahol a derű mécsesét, amely a legkínosabb helyzetekben is ott pislákolt benne, most szinte fáklyává lobbantotta. Igen, igen. Valósággal lobogott. Részint a visszaszerzett szabadsága, részint meg az izgalom miatt, ami a megmenekülése után tört fel igazán belőle. Dinamikai gyújtóponttá növesztette megszabadulását, olyan forrásokat fakasztva fel, amelyekre nem lehetett nem odafigyelni. 1078
