Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Márfai Molnár László: A búgócsiga palástja

a harmadik személy itt leginkább a narratívum múltbéliségét hivatott kifejezni, egy olyan pozíciót, amely ugyan nem azonos a történetet elszenvedő főhősével, de lehetőségeiben nem sokkal múlja felül azt, legfeljebb abban, hogy már túl van mindazon, amiről beszél. Az elbeszélői és az elbeszélt én azonosságának elhalasztottsága viszont azonnal implikálja, hogy nem kerülhet olyan közvetlen viszonyba az elbeszéltekkel, ami lehetővé tenné a sűrű, zárt atmoszférát. Az elbeszélő helye itt az elmondottakhoz képest befejezett jövő, valamifajta imaginárius pont, amely a történeten kívül, de a regény világán belül van, ahol hangja csak az olvasás aktusában szólalhat meg.

Ezzel az oldottabb szövetű narrátori beszéd módjára magyarázatot kaptunk, de okára még nem. Ha az okot is a regény belső szövedékéből próbáljuk megérteni, akkor feltevésünk szerint azt a narratívum tematikus struktúrájában kell keresnünk, a regénynek abban a motívumában, amely szerint a főhős - bár nem készült előadóművésznek, vagy épp ezért - középiskolai tanárként eleinte csak nyáron, később, állását feladva, egész évben járja a német, majd svájci városokat, ahol utcazenészként, komolyzenei művek fuvolán történő előadásával tölti idejét és keresi meg pénzét. Magárautaltság, kötetlenség, a személyhez illő szabadságon való hosszadalmas munkálkodás, szabadság a művészet által — sorolhatnánk mindezek után a hívószavakat, és fejtegethetnénk tovább őket, ha az volna a célunk, hogy végső jelöltet találva az írásnak, lezárjuk az olvasást, és a kritika szövegét ez a zárt jelentés vezetné a továbbiakban. Ezzel azonban elkanyarodnánk eredeti szándékunktól, mely- lyel a regénybéli beszéd okára szeretnénk rátalálni, egy lehetséges olvasásmód függvényében. Elkerülvén az előbb kiemelt hívószavakat, azt gondoljuk, a regény szövege azért ilyen, hogy transzparens lehessen annak a törekvésnek a megvalósulásához, amely a játszott muzsikát, az előadás módját, valamint ezeknek a hallgatóságra tett hatását kívánja megmutatni, „...mint valami poros apostol járja a németországi városokat, és ahol lehetett, megmutatta »művészetét«. Na persze nem a díszes koncerttermekben, a ragyogóan megvilágított zeneakadémiákon, hanem az utcákon. Tudniillik a tehetsége miatt, amely, akár a legnagyobb előadóművészeké, behatárolt volt. Csakhogy az övé valamivel jobban. »Akció« közben ezért is volt annyi szabad ideje. így elsősorban ezzel magyarázható, hogy az egyénített fuvolázása alatt miért tudott figyelni egy-egy kényes dologra. Mint például az ürességsorozatokra. Merthogy ő a muzsikát valamiféle buboréknak tartotta, amely a megszólaltatott hangokkal ki-kipukkadt, hogy aztán ebből újra és újra semmiség támadjon, és amivel így vagy úgy, de valamit mindig kezdett.” (27.)

Egyrészről valamifajta nagyvonalúság megnyilvánulásaként könyvelhetjük el, hogy a narrátor, beszédjének transzparenssé tétele érdekében, lazábbra, hanyagabbra fűzi annak szövetét. Másrészről viszont föl kell hívnunk a figyelmet a nyelv mögé kerülhetetlenség paradoxonára, amely az előbbi idézetben is megjelenik, és amely az ilyesfajta regénybeszéd legfőbb veszélyét jelenti. A paradoxon abban áll, hogy nem nyelvi természetű esztétikai teljesítmények és hatások esetén is számolnunk kell a nyelvi közeg áthatolhatatlan- ságával, ha mindezeket a képi, zenei minőségeket megpróbáljuk elbeszélni. Bár a beszéd egyeduralmának kritikája jogos, és művészi törekvésként is méltánylandó, mégis azt kell látnunk, hogy mihelyst a beszéden próbálunk áthatolni másféle esztétikai minőségek felmutatása kedvéért, a nyelviség sa1077