Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Zöldszemű nyár
és illategyvelegükbe távolról beleharsant a nádirigó. Bele-belebődültek a Sorok rétjén legelésző tehenek. Azon a réten korábban lilatönkű pereszkét szedtem, a gombák egyik legillatosabbikát. És egyik-másik festménynek itt is pe- reszke-illata volt. Lila-illata. A kartonok némelyikének napsugár-színe támadt hirtelen. Aztán az árnyék kormos ujjai rákúsztak. Nem folytogatón, játékosan inkább. Hiába áztatta az eső egyiket-másikat - mert ezek a munkák ki vannak téve a szél meg az eső igyekezetének és közreműködésének is rajtuk a rontás nem lesz úrrá. Pontosabban szólva, legyűri ugyan őket, de tragikus felhangok nélkül. Mert ahol ellentétes szándék nem szegül szembe vele, még a pusztító erőnek is kedvét szegi a mosoly. Meghőköl, mert derű fogadja. Itt a helyed, mondják szinte ezek a képek, tegyél velünk, amit akarsz. És mosolyognak. Nem akaiják magukat mórikálni az örökkévalóság előtt. Jöttünk-mentünk. Nézegettük a munkákat. Szó alig esett. Nem volt rá szükség. Egyik-másik képen hangyák masíroztak, de csöppet sem volt idegen fekete soruk. Odaszállt egy citromlepke. Megült, aztán felrebbent. Néhol egy- egy hullott gally feküdt a képeken. Látszott rajta, hogy a szél lökte oda. De az is látszott, hogy a festő örömmel fogadta. Nem lökte félre. Sőt! Festett rá néhány sárga gyűrűt és otthagyta. Egyik olyan volt, mint a nyárs. A másik ágbogas, levegőbe kapó tenyér ujjait formázó. Az akácligetben, egy kisebb tisztáson sátor-alakban összerakott ágak álltak. Veresre, sárgára, kékre festve. Egyik szarvasagancs-szerű volt. A másik óriási imádkozó-sáskára emlékeztetett. Kíváncsi lettem volna, mi történik, ha egy harkály vagy csuszka ideröppen. Észreveszi-e, hogy festett ágak vendégelik, vagy elkezd kopácsolni, ahogy szokott...? Kétségtelen, hogy Polgár Csaba visszájára fordítja mindazt, ami a képző- művészetben szokásos volt. Áldozati gesztus formájában visszaadja a natúrénak azt a tengernyi ajándékot, amit a festők kaptak és kapni szoktak. Mintha azt mondaná: játsszunk együtt. Kitettem az ábrákkal bepingált kartont, összetépted a szeleiddel. Ráejtettél egy üszkösödő ágat is. Én meg odafestettem egy sárga gyűrűt, legyen mit elmosnia az esőnek. Igaz, hogy te bírod tovább idővel meg erővel, de én is szeretek bolondozni... Talán csak a képek címei emlékeztetnek a régi „táblaképekre”. Erdei színház. Égre rajzolt erdő. Ilyen és ehhez hasonló szóösszetételekkel illeti Polgár Csaba a képeit. Fákkal-füvekkel örülök. Zöldszemű nyár. Van aztán Esőcsináló is. Álomőrző meg Ködszúrkáló. Mannát váró. Ezeket azonban nem tőle tudom, hanem a kiállítási katalógusából. Mert ennek a szabadtéri tárlatnak katalógusa is készült. És a festő, mint kiderül, ílorális kalligráfiáknak hívja e munkáit. Még szavak futamait is mellékeli hozzájuk, értelmezendő ezt a derűs „szabadfestést”: kaszáló mező pillangó bozót csalit rekettyés tölgyes nyiladék nyiladékon a vad boh'os reggel fauna faunas flora florális bokor mogyoró csalános vadcseresznye nyárialma birs télikörte vilmos csörgőalma széna szalma És így tovább. Derűs fintor ez a versszerű szófutam is. Egyszerre legyintés az éternitásra, ám annak felismerése is, hogy a pillanatnál nincs és nem is lehet semmi örökkévalóbb. 1075
