Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Salamon Konrád: Téeszesítés és falukutatás

láthatóban bíznak: fogható tárgyakban, megmarkolható anyagban.” Az örökségnek természetesen van rossz irányú, visszahúzó ereje is, Csoóri azonban a hatvanas években a polgári és kispolgári értékeket „túlhaladni” akaró, rá is ható divatos felfogások ellenére jól vette észre a lényeget: „a még ki-nem-élt polgári és kispolgári életnek van vonzása rájuk. Legtöbben arra használták föl ezt a mohóságot, hogy fólruházkodjanak, hogy szobabútort vásároljanak, meg arra, hogy házat vegyenek valamelyik faluban. Tehát nem nyakló nélküli eszem-iszomra. Ha tárgyilagos az ember, látni kell, hogy az érem egyik oldalán valóban a meggondolatlanság, a szerzés ideges és zavaros ábrái vannak, a másikon pedig a tisztán kivehető igényé, melyek az emelkedés lendületét, a magasba törés egészséges ívét mutatják.”6

Csoórit, aki maga is faluból származott, nem jellemezte a parasztromantika. Közvetlen tapasztalatból tudta, hogy mennyi gonddal, bajjal, s nem csak anyagi, de erkölcsi és szellemi nyomorúsággal is küszködik a paraszttársadalom. A változtatásra, azaz jobbításra irányuló törekvéseket tehát eleve rokonszenwel fogadta. Ezért üdvözölte a közös gazdálkodást, ami nagyobb zajlások és áradások előtt húzza fel a zsilipeket. „A megmerevedett, a bezápult életet élő embereknek pedig erre van igazán szükségük. A gondolatok és érzelmek áradása, cseréje nélkül színtelen, halott az élet, csak a felszíne gyűrűzik.”7

Mindez azonban nem vakította el, s a Falu, szélfújásban című szociográfiájában úgy írt az erőszakos téeszesítésről, hogy annál több már nem kaphatott volna nyomdafestéket: „Egyébként a falu beszervezése is sok izzadtságba került. Tíz napon át folyt az idegháború a parasztok és a szervezők között. (...) A csendes hangon elkezdődött beszélgetések fölparázslottak, és az agitátorok is meg a parasztok is begerjedtek. Állítólag még rendőrségi autó is megjelent a terepen... A harc azért vált kényessé és konokká, mert a megyei vagy járási pártbizottság, önhibáján kívül, váratlanul időzavarba került, és ezt az időzavart, más megoldás híján, határozottsággal próbálta helyrebillenteni.”8 Az erőszakkal beszervezett emberek pedig eleve nem érezhették magukénak a szövetkezetét és nem is törődtek vele. S az író megállapításaival megint elment a közölhetőség határáig: „Repedő jégre lépek, de az előbbiekkel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az a bizonyos sokat emlegetett önkéntességi elv a legtöbb esetben szépítgetés és fölösleges önbecsapás.” Ráadásul a „vezetőség megválasztása is a zavarodottság jegyét mutatja. A névsort a járási vagy a megyei tanács embere terjesztette elő. Lehetett volna tiltakozni, azonban... a tagság egyöntetűen szavazott. Utána morogtak csak kisebb- nagyobb csoportokba verődve.” S a felülről javasolt hozzá-nem-értők megválasztásának következménye, hogy amikor ,kapálni kellett volna a kukoricát, kaszálni a szénát... a vezetőség képtelen volt megszervezni a munkát.”9 Ráadásul az így megválasztott vezetők mindjárt az elején elkezdtek lopni: „szüret idején meg azt csinálták, hogy háromezer liter mustot mindenféle könyvelés nélkül külön hordókba öntöttek, mondván, hogy ebből látják majd vendégül díszebéden a tagokat s a szövetkezetbe érkező látogatókat. Vajon melyik tagban nem merül fel a gyanú, hogy ezt nem ők szopogatják el, hanem a tisztelt vezetőség tagjai és a megyétől vagy a járástól leérkező vendégek.”10

1961-62-ben Csoóri Sándor még két rövid szociográfiát írt Otthoni változások, valamint Egy nap a szőlőben címmel. Majd 1962-ben elkészült a

1059