Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Kelényi Béla: Bálványok űrhajója

tének folytatásaként tekintett.34 Nyilvánvalóan a neves tibeti tudós, Táranátha az indiai buddhizmus történetéről 1608-ban írott könyvének művészetről szóló fejezetére támaszkodott, melyet 1869-ben fordítottak le először orosz, illetve német nyelvre.35 Igencsak jelentős vállalkozás volt H. Francke a nyugat-tibeti műemlékeket bemutató kétkötetes munkája, melyekben már Ládák és Zanszkár tibeti krónikáinak szövegére támaszkodva vizsgálta a térség történelmét, népességét és nem utolsó sorban olyan, falképeiről híressé vált műemlékeit is, mint a XI. században létrehozott Alcsi és Tabo kolostorai.36 Az utazásai során összegyűjtött műtárgyakat a calcuttai Indian Museumban és a srinagari Sri Pratap Singh Museumban helyezte el.37

Alice Getty 1914-ben megjelent, azóta több kiadást megért nagyszerű műve38 nemcsak nagyvonalú összegzése volt az addig megjelent szakirodalomnak, hanem jól áttekinthetően és logikusan rendezte az „északi”, a tantrikus buddhizmus panteonját, s számba vette szerepüket a különböző, így a tibeti mellett a kínai, japán és délkelet-ázsiai hagyományban. Ebben az időben Tibet még mindig terra incognitának számított, s mint Getty megjegyezte: „A tibeti és mongol lámák, akiktől sok értékes információra lehetne számítani, kevés kivételtől eltekintve sajnálatosan sokkal jártasabbak vallásuk tételeiben, mint istenségeik ikonográfiájában.”39 Ugyancsak felvetette az egyes istenségeket részletesen leíró szövegek, a szádhanák fontosságát, melyek közül számos még teljesen ismeretlen volt. Mindenesetre könyvét lényegében a tibeti panteon rendszerének megfelelően építette fel, s ez a szemlélet a tibeti művészet általános bemutatását illetően mindmáig alig változott. A kiadvány külön érdekessége, hogy teljes illusztrációs anyaga - nemcsak a tibeti, hanem a kínai, japán kisplasztikákat és szobrokat is beleértve — a szerző férjének magángyűjteményén alapul. Csupán az sajnálatos, hogy a könyv a tárgyak ikonográfiái meghatározása és származási helyének leírása mellett koruk, stílusuk meghatározására egyáltalán nem tett kísérletet (NB. a bemutatott tibeti kisplasztikák legnagyobb része késői, XVIII.-XIX. századi anyag).

Könyve második kiadásának (1928) előszavában Getty már hírül adta Staél-Holstein báró felfedezését egy összefüggő pekingi szoborcsoportról, ahol a talapzatokra felírták (kínaiul) az istenségek nevét, s megjegyezte: „Rövidesen megjelenő könyve, melyet a buddhista ikonográfia minden tanulója türelmetlenül vár, kétségtelenül több fényt fog vetni a buddhista panteon különböző istenségeinek azonosításával kapcsolatban felmerült maradék kérdésekre.”40 A báró végül 1937-ben adta ki a Pao-hsiang Lou lámatemplom mintegy 787 szobráról készített fényképeit, illetve egy 360 képmást tartalmazó kéziratról, melyet valószínűleg ugyancsak Lalitavadzsra állított össze.41 Ennek a hatalmas ikonográfiái rendszernek az alapját a már említett szádhana- szövegek képezték; mint azt Benoytosh Bhattacharyya írta — először 1925-ben megjelent - alapvető munkájának második kiadásában: ,A publikált fotográfiák vizsgálata kimutatja, hogy a pekingi gyűjteményt kizárólag az indiai hagyomány inspirálta, teljesen az indiai szövegek függvényében, híven követve az olyan szanszkrit szövegeket, mint a Szádhanamálá és a Nispanna- jógávalí.”42 Bhattacharyya az eredeti szanszkrit szövegeket lefordítva nemcsak az istenségek ikonográfiái jegyeit írta le, hanem csoportjaikat és az egyes istenségekhez tartozó különböző megtestesüléseket fejezetekbe foglalta össze,

1050